Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-152

á§8 Az országgyűlés képviselőházának 152. ülése 1928 március 29-én, csütörtökön. akkor a termelési értéknek ez az 1-83%-a áll szemben a képviselő nr 0-23%-ával, tehát épen a nyolcszorosa annak, amit a t. képviselő ur feltesz. Ha most a 302.000 pengő pótadót is eliminálom, — ez a 302.000 pengő pótadó, körülbelül a termelési érték 0:2%^a — maradna még mindig 1:6%, ami még mindig körülbelül hat-, vagy hétszerese annak, amit itt a t. képviselő ur feltesz. (Gaal Gaston: Ezek az ilyenfajta számitások nagyon-nagyon a levegőben lógnak!) Bocsánatot kérek, én ezekből a precíz, fix adatokból indulok ki. (Gaal Gaston: Egyenesadókkal állit ja szembe az alkalmazottak keresetiadóját, amelyet más osztályok is megfizetnek!) Az is egyenes adóteher, ezt nem vitathatja a t. képviselő ur. (Gaal Gaston: De fizeti más osztály is! Én azt nem soroztam be!) De bocsánatot kérek, besorozta a 80 millió pengőbe a jövedelemadót. (Gaal Gaston: Nem soroztam be, mert állami egyenesadó!) Ha éliminai oni azt a százezer pengőt, akkor ez csak 0'1%-os különbözet, ami még mindig hétnyolcszorosát teszi ki annak, amit a t. képviselő ur feltételez. S emellett nem szabad megfeledkezni a társulati adóalanyoknak és az iparnak olyan további terheiről sem, amelyeket a mezőgazdaság nem, vagy csak elenyésző^ mértékben visel, a mezőgazdasági oselédpénztár révén. A szociális terheknek az a része ez, amely törvényen alapuló közteher, amely tehát céladó jellegével bir. Az előbbi példa szerint megállapítottam, hogy ezek ugyanarra a gazdasági évre a termelési értéknek további 2*9%-át teszik ki. Kérdezem ennek alapján, •— mert ez a valóság — ilyen tényálladék mellett, (Halljuk! Halljuk!) van-e oka vagy joga valakinek, hogy ezen a címen visszavonást keltsen az egyes foglalkozási ágak között és mélyitse ezzel azokat az ellentéteket, amelyeknek kiegyenlítése pedig igazán az országnak legvitálisabb érdekei közé tartozik? Elnök: Kérnem kell a szónokot, méltóztassék valamivel hangosabban beszélni, mert sem én, sem a gyorsirók nem hallják jól minden szavát ! Biró Pál: Ennél a pontnál ki szeretnék térni egy hitelügyi kérdésre, amelyet a t. pénzügyminister ur budgetexpozéjában érintett. Ez a kérdés az osztalékpolitikára vonatkozik. A pénzügyminister ur a tőzsdén jegyzett részvények indexével, a részvényindex-szel nincs megelégedve, amit, egészen helyesen, sajnálatosnak tart a vállalatok szempontjából is, mert hiszen igy a szükséges tőkék megszerzésének. legtermészetesebb módja, a részvénykibocsátások lehetősége, megnehezül. A pénzügyminister ur a részvényárfolyamok nem kellő kialakulásának akadályaként a vállalatok helytelen osztalékpolitikáját jelöli meg és ezt az alkalmat is felhasználja arra, hogy megismételje előző többszöri felszólítását, hogy a vállalatok fizessenek több osztalékot. Én vagyok a legutolsó, aki tagadásba veszem azt a megtámadhatatlan tételt, hogy a részvényesnek joga van a tényleges elért nyereségből megfelelő haszonra. Hiszen talán nem ismeretlen némelyek előtt az, hogy én voltam az, aki ebben az esztendőben az iramot megadtam az osztalékok felemelésére azzal, hogy az előző évi 7%-os dividenda helyett 12% -os, vagyis 70%-kai nagyobb dividendát fizettünk. Most azt látjuk, hogy ugyanazon időpont óta, amikor az előző évivel szemben 70%-os osztaléktöbbletet fizettünk, a részvények árfolyama — és ez áll az egész vonalon, hiszen az összes vállalatok ezidén megerőltették magukat az osztalékfizetésben — állandóan csökkenőben van és a részvényindex ma sokkal alacsonyabb, mint volt néhány hónappal ezelőtt, mint volt még akkor, amikor kisebb dividendákkal számoltak. Ebből én azt a következtetést vonom, le, hogy bár az osztalékpolitika kétségtelenül egyik jelentős tényezője a részvénypiacnak, mégis a részvénypiac ettől független tényezők hatása alatt is áll. Ezek az utóbbiak technikai és gazdaságpolitikai jellegűek. Talán nem tévedek túlságosan, ha technikai szempontból elfogadom mérvadó szakembereknek azt a véleményét, hogy a budapesti piac forgalma túlszűk keretűvé vált a részvénytömegekhez viszonyítva. Hiszen azelőtt is a bécsi tőzsde bonyolította le a magyar értékpapirforgalomnak egy jelentős részét, ennek a bécsi tőzsdének jelentősége azonban az utóbbi években kétségtelenül alábbhagyott, talán még nagyobb mértékben, mint a budapestié. A segítésnek egyik módja talán az volna, ha a magyar vállalatok további külföldi tőzsdéken bevezettetnék részvényeiket és

r igy teremthetnének azok részére felvevőképes, nj piacokat. Természetesen itt is a legkörültekintőbb óvatossággal kellene eljárni, csak a legelsőrendü, legjobban fundált vállalatok jöhetnének tekintetbe, amelyek a külföldi tőkének a lehetőség szerinti biztonságot megadják, inert hiszen különben az ország közhitele a rossz tapasztalatok esetén szenvedne. A gazdasági politika szempontjából pedig azt kell mondanom, hogy nálunk is, de mindenütt egyebütt a tőzsde és részvnéypiac a legerősebben szokott reagálni a hangulatokra és nem hallgathatom el, hogy pénzügyi és gazdasági helyzetünknek túlzott sötétre színezése kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy az a részvénypiacon rossz hatást váltson ki. Rendkívül károsnak tartom ezt nemcsak a közhitel szempontjából, hanem szociális szempontból is. (Az elnöki széket Puky Endre foglalja el.) A részvényárfolyamok csökkenése leghamarább a gyengébb gazdasági egyedeknek okoz kárt. Ezt az eszmemenetet azonban most nem akarom folytatni, hanem visszatérve a dividendák politikájára, azt szeretném kifejteni, hogy mindig elismerve a megfelelő osztalékkiöntési kötelezettséget, az óvatosság ezen a téren is ajánlatos. Nem szabad teljesen elszakadni a külföldi példáktól, az ottani eljárástól, mert ez különösen az • ipari vállalatoknál •könnyen a versenyképesség rovására mehet. Ebben a tekintetben a külföldi államokban, például Németországban merőben ellentétes felfogás uralkodik. Ott sem a közvélemény, sem a kormányzat nem talál kivetni valót abban, hogy a legtöbb vállalat a kimatatott nyeresége ellenére az elmúlt évben osztalékot nem fizetett, hanem azt belső erősödésre, tőkegyűjtésre használta fel. Csehországban tudvalevőleg a mérlegfelértékelési rendelet csak fakultativ, az végrehajtva nincsen és a vállalatok csak a valuta elértéktelenedése erejéig, tehát a békebeli tőkének csak mintegy 15%-a erejéig öntenek ki osztalékot. Tőkeszegénységünk éls az uj tőkék beszerzési lehetőségének nehézségei mellett a dividendák túlságba vitt forszirozáisa nem tenne szolgálatot a termelés érdekeinek, amelyek valójában, bárhogy is akarják a kettőt egymással szembeállítani, egyúttal fogyasztói érdekek is. De őszintén szólva, sajnos, nem is látom azokat a nagy, eldugott nyereségeket. Mielőtt egy vállalat a nyereségéből eldugna, van neki egy kényelmes, legális, sőt szerintem szükséges nyilvános, adó-