Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-152

Àz országgyűlés "képviselőházának 152. vétséget nekik a nagy német császársággal kell keresniük. Ez az orientáció azonban, amely nem is vált orientációvá, nagyon hamar abbamaradt azért, mert akkor jött közbe a délafrikai bur háború és azért, mert akkor a német birodalom feje nem épen szerencsésen foglalt állást Angolországgal szemben. De már 1911-ben Mr- Lloyd George az ő hires Mansion-House-i beszédében, amikor Franciaország és Németország között Marokkó miatt megbeszélések voltak, kategorikusan kijelentette, hogyha Németország Franciaországgal háborúba megy, akkor Angliával is szemben fogja magát találni. Ezt ugylátszik 1914-ben a WilhelmStrasse elfelejtette, vagy nem akart neki nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mert sokkal nagyobbnak képzelte az indiai és az irlandi veszedelmet Angliára nézve, mint amilyenek ezek akkor voltak. De tény az, hogy Franciaország és Anglia között ma megvan a teljes egyetértés, és Sir Austen Chamberlain még nagyobb barátja Franciaországnak és jobban megérteti magát a Quay d'Orsay-vel amint elődje Lord Curzon tette. Ha tehát mi az angol szimpátiára is akarunk a jövőben számitani, törekednünk kell Franciaország szimpátiáját is mélyiteni. Én nem osztom Rassay t. képviselőtársam nézetét, jobbanmondva, határozottan ellene vagyok annak, amit mondott, mert szerintem teljesen helyesen és jól tette a ministerelnök ur, hogy a dunai konföderáció gondolatát a limine elutasitotta (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Teljesen helyesen tette azt, hogy kijelentette ennek kapcsán, hogy keleti Locarnóról a mai határok alapján beszélni nem lehet, (Ugy van! jobb felől.) Viszont azt állitom, hogyha lehetséges, még a kisentente-tal is jó szomszédi viszont kellene fentartanunk, de ez ő rajtuk áll és csakis az ő magatartásuktól függ, mert gyűlöletet vetni — amint ők teszik — és barátságot aratni, nem lehet. (Jánossy Gábor: Ki akarják irtani testvéreinket !) De minthogy a politikában dőre dolog idejekorán meg nem bocsájtani, amint dőre dolog túlhamar felejteni is, és minthogy ezt a nemzetközi politikában, mint alaptételt vallom: ha lehetséges, ha a kisentente eddigi politikáját megváltoztatja, akkor próbáljuk velük is a jó viszonyt megteremteni. Most pedig méltóztassanak megengedni, hogy beszédemnek a békeszerződésről szóló része után röviden a béke revíziójáról is mondhassak valamit. (Halljuk! Halljuk!) A kommunizmus bukása után az ellenforradalom alatti lelkesedés a békediktátum hideg szele folytán teljesen lelohadt és bár a békediktátum után egy bizonyos ideig természetszerűleg elkeseredett hangulat volt, amelynek kifejezést is adott a magyar társadalom, kifejezést adtak a szervezetek és a ligák, nem túl hosszú idő után tespedés állt be, a békeszerződések súlyát érezni kezdtük és érezni kezdtük tehetetlenségünket arra, hogy ezeken a szerződéseken bármit is változtassunk. Al revizió kérdésével nagyon keveset és nagyon kevesen foglalkoztak. Az integritásról még beszéltek, de az irredenta úgyszólván csak suttogva járt. Én magam a Nemzetgyűlésen mondott egyik beszédemben, — azt hiszem talán az elsőséget vindikálhatom magamnak ebben — 1920 decemberében a következőket mondottam (Halljuk! Halljuk! — Olvassa): »Habár az adott helyzetben teljesen felesleges, mégis ilyen alkalommal mindig reá kell mutatnunk arra, hogy hiszen semmi sem bizonyitja jobban, hogy a magyarülése 1928 március 29-én, csütörtökön. ^91 ság részéről ez a háború csak önvédelmi harc volt, mint az a térkép, amelyet jelenleg Európának keleti része mutat. (Ugy van! Ugy van!) A kormánynak minden alkalmat fel kell használnia #

arra, hogy igazunkat bizonyitsuk és a kormánynak mérlegelés tárgyává kell tennie azt is, hogy minden olyan lépést, amely bármiképen a béke reviziója felé vezet, megsürgessen és megtegyen« Majd később, 1922 januárjában megemlítettem egy mondatba beszőve, hogy (olvassa): »Magyarországon nem lehet kormány, amely nem állana a trianoni békeszerződés alapján, noha én azt hiszem, lehetne egy olyan kormány is, amely hangoztatná a béke revizióját«. — De a békeszerződést, Trianont követő időkben nem annyira ez a belső lehangoltság, nem annyira ez a belső keserűség volt a fő baj, hanem az volt a baj, hogy kint teljes közönnyel viseltettek a magyar ügy iránt. Propagandánk nem volt. Ugy volt a helyzet, mintha Trianonnal a külföld — majdnem mind ellenségeink voltak — eltemetett volna minket és ránk boritotta volna a feledés szemfedőjét. Senki sem tudott rólunk, senki sem irt rólunk, senki meg nem emiitette Magyarországot, kivéve, ha véletlenül a bűnügyi krónika egy-egy drasztikus esettel jött, amelyet a külföldi lapok is közöltek. Propagandánk egyáltalában nem volt. Ezt sajnálattal tapasztaltam én is, aki elég sokat jártam ezekben az években külföldön. Ennek illusztrálására el akarom mondani, hogy amidőn gróf Apponyi Albert átment Amerikába, hogy konferenciákat tartson a világbékéről és természetesen Magyarország ügyéről is, az a sajtó, amely azelőtt, amikor elsőizben, még a békében ott volt, annyira körülrajongta és üdvözölte őt, semmiképen nem mozdult meg. Midőn Apponyi átment Amerikába, New-Yorkba a magyarság természetesen kellő tisztelettel és^ lelkesedéssel fogadta. Az amerikai magyarság mindig hazafias volt De másnap a sajtó majdnem agyonhallgatta érkezését, csak egészen rövid cikkek jelentek meg. Véletlenül azon a hajón, amelyen utazott, utazott Papyrus, egy angol telivér versenyló. Erről az angol telivérről hasábos cikkeket közöltek az amerikai lapok. Persze ez azért jött, hogy ott egy amerikai ló ellen fusson. Hasábos cikkeket közöltek a lapok és már Marconival előre jelezték jövetelét. És Apponyi — én abban az időben ott voltam — nevetve mutatott egy cikket, amely vele a legtöbbet foglalkozott »The great man and the great horse«. »A nagy ember es a nagy ló«, ez volt a címe. Kérdeztük Apponyit, nincs-e megsértve, hogy ez a cikk ilyen formában jelent meg. Apponyi nevetett és, ha jól tudom, azt mondta a cikkirónak: hogy volnék megsértve, hiszen megtiszteltek engem azzal, hogy a nagy ember és — a nagy ló. (Jánossy Gábor: Szóval előre tették!) Természetes, hogy amikor Apponyi elkezdett beszélni, a helyzet teljesen, szinte egy csapásra megváltozott, nemcsak azért, mert hiszen az ő tüneményes ékesszólásával annyira elbűvölt és elvarázsolt mindenkit, hogy a sajtó kénytelen volt vele foglalkozni és talán szivesen is foglalkozott vele, hanem azért is, mert hihetetlen, utol nem érhető diplomáciával oldotta meg a legkényesebb és legnehezebb kérdéseket. A helyzet akkor még nagyon nehéz volt, mert a^ háború még alig múlt el, csak egy pár év óta, és Amerikában; még nagy volt a németgyülölet. Velünk szemben nem volt animozitás, de Apponyi természetesen nem mondott olyan beszédet, amelyben volt szövetségesünket dezavuálhatta volna, vagy a mi előnyeinket volt szövetségesünk rovására kiemelhette