Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-149

282 'Az országgyűlés képviselőházának 149. ülése 1928 március 23-án, pénteken. drágítani vagy lehetetlenné tenni, hanem ellenkezőleg, amennyire lehet igyekezni kell a vámokat a mezőgazdaság számára leszállítani.« Az idő előrehaladott voltára való tekintettel nem akarok tovább foglalkozni ezzel a kérdéssel, csak örömmel üdvözlöm a ministerelnök ur kejelentését, mert hiszen épugy, mint Matlekovies Sándor, ennek a törvényhozásnak egyetlen agrárius tagja sem kívánja a vámrendszer olyan megváltoztatását, amely az ipart feláldozná, vagy kiszolgáltatná. (Felkiáltások a jobboldalon: Ez természetes!) Csak az szükséges, hogy a kölcsönös érdekeknek megfelelően olyan módosítások jöjjenek létre, amelyek csökkentik a mezőgazdaság termelési költségét s ennek következtében emelik versenyképességét. (Helyeslés a jobboldalon.) Most egészen röviden, távirat-stílusban leszek bátor foglalkozni még egy-két dologgal. Az állami kiadásoknál vagyok bátor rámutatni arra, hogy az állami kiadásoknál olyan tendencia mutatkozik, mégpedig az egyes tárcák előadói részéről is, melyet helyeselni nem tudok. A kiadások fokozása szerény nézetem szerint itt is maximumát érte el. Itt is állomáson vagyunk és az állomás fölfelé semmiesetre sem javitható akkor, ha nagy nehézségekkel küzd a közgadaságunk. A szanálási határ 400 milliója felemelkedett a duplájára. Akkor pedig, amikor ebből a 800, helyesebben 796 millió pengőből 463 millió pengő a személyzeti kiadás, akkor azt is meg kell állapitanom, hogy a szemyélzeti kiadásokat összegszerűen tovább növelni nem volna helyes. Erre nézve a pénzűgyminister urnák az az igazi álláspontja, amit pár hónappal ezelőtt kijelentett, hogy most gondolni sem lehet további lépésekre. Nem' vagyok ellensége a tiszvislői karnak és nem ellenzem, hogy a békebeli szinvonalat érje el, de semmiképen máskép, mint legfeljebb ezen a kereten belül, mert tessék a tisztviselői karnak jól meggondolni, hogy ez a csonka orszáig, amely ma viseli ennek a nagv személyzeti kiadásnak terhét, nem tehet róla, hogy iaz annyi ember között oszlik meg. Örülnék, hogyha kevesebb között oszlana meg és egyre több jutna, de itt van a probléma lényege és enttek megfelelően lehet csak javulásról beszélni Épen azért meglehetős aggodalommal nézem azt, hogy a mostani költségvetés tárgyalásával kapcsolatban a pénzügyi bizottságban az előadó urak részéről is megnyilvánult bizonyos tendencia és hajlam a kiadásoknak ilyen és amolyan irányban való emelése iránt. Fejlesztést és fejlődést hangoztattak és ezt követelték. Én ezzel szemben csak arra emlékezeni vissza, hogy az 1924/25. évi költségvetés tárgyalása alkalmával a belügyi tárcának én voltam az előadója és a legnagyobb örömömre szolgált az, hogy itt is, ott is létszámcsökkentést jelenthettem. Most erről szó nincs, csak a létszámnak az emeléséről beszélnek. Ez veszedelmes tendencia és nagyorn helytelen követelmény. A pénzügyi tárcánál is aggodalmasnak tartom iazt az 50 személyes emelkedést, amelyet a pénzügyminister ur az adócsökkentéssel kapcsolatos munkálatokkal indokolt. Nem látom ebből az adócsökkentési esetből kifolyólag azofcait a munkálatokat, amelyek szaporodtak volnia. Rögzítés az mtunlkacsökkentés és mindenesetre létszámcsökkentéssel jár. Teljes elismeréssel vagyok a tisztviselői kar iránt abban a tekintetben, hogy óriási munkát végeznek. De csak olyan kedvezést tartok^ helyesnek, amely nekik azért jár, mert a személyzetnek a száma csökkentetik. Még a hadsereg tekintetében sein osztom Berki Gyula t. képviselőtársaim álláspontját, aki panaszolja, a trianoni keret nem] teljes kihasználását. Én naigyon megértem a honvédelmi minister urnák az álláspontját, mert Magyarország nemzeti ereje és szilárdsága nem azon az 1—2 ezer hiányzó toborzott zsoldoson áll, hanem azokon a egyéb nemzeti erőkön, szellemieken és fizikaiakon, amelyek neooa ebben a számban nyilvánulnak meg és sokkal inkább ott van helyén, ha megtesz a honvédelmi minister ur minden lehetőt, mert akkor teljesen nélkülözni tudjuk azt, hogy ebben a tekintetben a 32.000-es szám teljesen ki van-e használva vagy sem. Vannak az adminisztrációnak olyan ágazatai, amelyekben lehet valamit csinálni, de semmiesetre sem azzal, hogy a létszám emeltessék. A földmivélésügyi minister urnák például vannak olyan reszortjai, amelyeknek fejlesztésére feltétlenül szükség van, akár szakoktatásról, akár gazdasági felügyeletről van szó. De neki azért nem kell emelni a létszámot. (Ugy van! Ugy van jobbfelől.) Átvettünk egy amúgy is az ország terhét képező nagyszámú erdészeti tisztikart. Ezt a tisztikart fokozatosan le kell építeni, és azok helyébe ugyanazon a létszámon belül lehet fejleszteni a gazdasági felügyelői, vagy más olyan ágazatát a földmivélésügyi kormányzatnak, amelyben a fejlesztés feltétlenül szükséges. (Ugy van! Ugy van!) Ez vonatkozott az állami kiadásokra. A szociális terhekről is beszélni akarok öt percig. Itt megint abba a kényes helyzetbe állítom be magamat, hogy nem a saját ,szavaimmal fejezem ki azt, amit a magam részéről helyesnek tartok. Az egyik, akire hivatkozom, ismét az a Siemens, az a német kiváló ipari férfi,'aki a genfi világgazdasági konferencián erről a kérdésről a következőket mondotta (olvassa): »Az a kérdés, nem helyesebb-e szociális szempontból arról gondoskodni, hogy minél több embernek legyen munkája, avagy pedig arról, hogy azok, akiknek munkájuk van. minél többet keressenek és azután ebből a keresetükből járuljanak hozzá a többiek szűkös eltartásához«. De Siemens-nek eme kijelentésével szemben azt lehetne felhozni, hogy ő érdekelt munkaadó. Zimmermann, az osztrákok nagy Zimmermannja ugyancsak akkor a következő, még sokkal kidomboritóbb kijelentést tette, amiidőn azt mondotta (o\lna\sm): »Túlra ágas adóterhek és túlfeszített szociális törvényhozás idézi elő, hogy vagy nem termelékeny munkát is megfizetnek, vagy olyan bérek vannak, amelyekért nem lesz kellően megfelelő munkabeli ellenérték szolgáltatva. Ilyen módon legyengitik az ország termelési erejét és a dolgos munkást arra kényszeritik, hogy munkahozamának egy részét olyan rétegeknek engedje át, amelyek nem vették ki részüket megfelelő mértékben a munkából«. Ebből méltóztatnak megérteni az én álláspontomat. Nekem az az álláspontom, hogy a szociális törvényhozás terheit is a magángazdaságnak kell viselnie. Ha az olyan nehéz helyzetben van, akkor meggondolandó az, hogy mily mértékig megyünk el. Én nem ellenzem ezt a törvényhozást, senkitől sem irigylek semmit, amit ennek alapján megkap, de abban az esetben, ha ez azoknak az önálló gazdasági exisztenciának pusztulásával. jár, amelyek a munkavállalóknak megadják a megélhetést, akkor ez danaida-ajándék, amely megbosszulja magát és végeredményben nem vezet jóra. A munkásbiztositás reformjával kapcso-