Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-149

â62 'Àz országgyűlés képviselőházának 149. ütése 1928 március 23-án, pénteheh. kánk irányát 50 esztendőre kijelöltük. Ebben a tudatban ugy a külföldi, mint a belföldi tőke vállalkozásokat kezdett és ma itt vannak meglévő virágzó ipartelepeink, amely ipari érdekeltség joggal kérdezheti azt, hogyha egyik napról a másikra az a lehetőség áll elő, hogy az egész iparvédelmi rendszer egyik napról a másikra a mezőgazdaság vélt érdekei szempontjából odadobatik, (Farkasfalvi Farkas Géza: Vélt?) — aláhúzom t. képviselőtárson!, hogy vélt — akkor ezeknek a tőkéknek és vállalatoknak elpusztulása nem fog-e sokkal súlyosabb bajokat okozni ebben az országban, amint az előrelátható volt! (Farkasfalvi Farkas Géza: Pusztuljon a mezőgazdaság!) Mégegyszer hangsúlyozom, elfelejtjük azt, hogy mi egy céltudatos, gazdasági politikával szemben kell, hogy minden eszközzel védekezzünk. Ma már tisztán láthattuk a kereskedelmi szerződési tárgyalásoknál, hogy ellenségeinknek az a célja, hogy minket gazdaságilag lehetetlenné tegyenek. Ez a cél az ő rászükről kétféle törekvésben nyilvánul meg. Egyik az, hogy exportcikkeink kivitelét lehetetlenné teszik, a másik pedig, hogy mindenféle erővel igyekeznek ipari vámjainkat odamérsékelni, hogy ipari termelésünket tönkretehessék. Harmadik céljuk emellett az is, hogy itt mesterséges ellentéteket konstruáljanak mezőgazdaság és ipar között, hogy itt a társadalmi békét és a gazdasági egyensúlyt felborítsák és mindenféle eszközökkel odatörekedjenek, hogy itt gazdasági elsorvadás álljon elő. Be is fejezem beszédemet. Miután nagyon sokáig beszéltem és adatokat soroltam fel, határozati javaslatokat nem terjesztek elő, azonban az elmondottak konkluziójaképen, minthogy, én is szükségesnek tartom a mi vámtarifánk revizióját és vámpolitikánk revízióját, mert hiszen ez egy olyan instrumentum, amelyet mindig a mindenkori gazdasági viszonyokhoz és célszerűséghez kell alkalmazni, kijelentem, hogy én a ministerelnök ur debreceni bejelentését igenis nagy örömmel és nagy hálával veszem, (Várnai Dániel: Az imént meg volt ijedve! — Derültség.) és más konklúziókat fogok belőle levonni, mint azt sokan teszik. Én igenis, sürgősnek tartom a vámtarifa revizióját, mégpedig olyan irányban, hogy a mi vámnivónk felemeltessék, legalább is a minket környező országok yámnivójára. (Helyeslés a jobboldalon.) Szükségesnek tartom ezenfölül a mi kereskedelempolitikai rendszerünkkel való szakítást is, mégpedig szükségesnek tartom azt, hogy szakítsunk a legnagyobb kedvezmény elvével, amely eddig minden kereskedelmi tárgyalásunknál érvényben volt, szakítani kell pedig ezzel azért, mert habár ez a legigazságosabb rendszer, de épen a multak tapasztalatai azt igazolják, hogy is ekünk, a gyengébb, inferioris helyzetben lévő tárgyaló félnek, akinek gyengeségét már annyiszor ki használták, mert a tárgyalásoknál nemcsak a gazdasági érdekek érvényesültek, hanem, sajnos, gyakran egyéb politikai és más szempontok nyomására is kötöttünk olyan kereskedelmi szerződéseket, amelyek nem jelentettek az egyik oldalon a mezőgazdaságnak semmit, — ezt a mezőgazdaság is elismeri — a másik oldalon pedig súlyos áldozatokat kellett hozni az iparnak csupán azért, hogy olyan országokkal kössünk szerződéseket, amelyek nem is élvezték a szerződés előnyeit — és itt utalok az első francia szerződésre — amelynek előnyeit nem Franciaország élvezte, hanem a legnagyobb kedvezmény elvénél fogva az összes többi európai államok — tehát mondom, emiatt kell nekünk szakítanunk a legnagyobb kedvezmény elvével. Javasolom, hogy térjünk át a preferenciális rendszerre, vagyis arra a rendszerre, hogy minden egyes állammal külön-külön szerződjünk és adjuk oda azt, ami neki szükséges és kérjünk tőle kompenzációkat. (Farkasfalvi Farkas Géza közbeszól.) A békeszerződésben voltak bizonyos rendelkezések, ezeknek a hatálya azonban már lejárt, és ma már teljesen szabad kezet nyertünk a szerződéskötés terén. Ezzel kapcsolatosan pedig ugyanazokra az indokokra való tekintettel, amelyeket az előbb már elmondtam, felvetek egy harmadik problémát, azt, hogy épen a mi termelésünk stabilitása, egész gazdasági életünk stabilitása érdekében szükségesnek tartanám, ha mi a jelenlegi vámtarifánk helyett csinálnánk egy uj, kétoszlopos vámtarifát, vagyis ugyanúgy, mint Fran- ' ciaország és több állam is, megállapitanók a legmagasabb autonóm tételeket, és megállapitanók a minimális tarifatételeket is, azután a különböző szerződési tárgyalásoknál e két tétel között alkudoznánk velük. Hiszen velünk is megtörtént, hogy Csehország a tárgyalások előtt szintén az utolsó pillanatokban állapította meg épen a minket érdeklő legfontosabb mezőgazdasági cikkeknél a minimális vámtételeket. Ezt azért tartom szükségesnek, mert épen az ittlévő termelőtőke érdeke, hogy tudjon kalkulálni, melyik az a határ, amelyen belül az ipar) nak az existenciális boldogulásának ezt a lehetőségét meg kell találnia. Ma egész őszintén meg kell mondanom, hogy minden egyes ujabb kereskedelmi szerződés ujabb pánikot idéz elő. Ezt pedig minden áron el kell kerülnünk. Épen a napokban olvastam, hogy a tőzsdei értékpapirok^ árfolyama, amely kétségtelenül szintén fokmérője a gazdasági erősödésnek vagy gyengülésnek, 519 millióval emelkedett a múlt év alatt és alig három hónap alatt közel 150 millióval csökkent a papírok értéke. Ennyit tehát már effektive elvesztettünk, mert a bizalom az értékpapírokkal szemben megingott. Ez az, amit én minden kereskedelmi szerződés tárgyalása előtt látok, hogy megijednek, hogy pánik van, mert nem tudják, hogy mivel kell szániolniok. Már pedig a gazdasági életnek az a legnagyobb rákfenéje, ha nem tud biztosan kalkulálni. Igen fontos azonban, — s épen azért nagyon örülök azoknak a közbeszólásoknak, amelyekre részint alkalmam volt reflektálni, — hogy a mi közgazdaságunk és közvéleményünk állandóan foglalkozzék ezekkel a kérdésekkel, de ne pusztán jelszavak utá,n alkossa meg véleményét, hanem nézzen mélyére a dolgoknak és ugy állapítsa és nézze meg, hogy a mérleg egyik oldalán milyen szempontok vannak és milyen áldozatokat kell hozni egyeseknek, vagy egyes osztályoknak azon egyetemes nemzeti érdekeknek szempontjából, amelyeket minden magyar embernek el kell ismernie. Mondom, ebből a szempontból a Ház színe előtt felszólítom törvényhozó képviselőtársaimat, hogy ezzel a kérdéssel állandóan foglalkozzanak, vezessék, neveljék és helyesen irányitsák a közvéleményt. Szerintem iskolákban kellene a magyar nemzeti közvéleményt tanítani a magyar ipar, a magyar termelés fontosságára. Az egész ország köztudatába bele kellene vinni, hogy mi ezzel a kérdéssel állunk vagy bukunk. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Azt hiszem elég részletesen szólottam az aktuális problémákról. Mielőtt befejezném, aláhúzom még azt is, hogy teljes tudatában vagyok annak, hogy nagyon hálátlan és nehéz feladatra vállalkoztam akkor, amidőn ezeket