Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.
Ülésnapok - 1927-148
Az országgyűlés képviselőházának 148. len, tehát vagy van egyszer vendéglő és nincs vendég a Balatonon, vagy pedig van vendég, de nincs vendéglő. (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) Tudom, hogy azt mondhatja erre a kormányzat minden további nélkül, hogy ez végtére a magánvállalkozásnak a dolga, tessék az ottani magánvállalkozóknak élelmeseknek lenni, tessék szállodákat épiteni, amelyekben majd azok a vendégek elhelyezhetők lesznek. Hiszen, ha ez üzlet lenue, akkor tanács nélkül is megcsinálták volna már régen, miután azonban a Balatonnak szezonja maximum két hónapig tart és ebben a két hónapban is háromszor-négyszer váltja fel magát a közönség, ugy hogy két hétnél, három hétnél tovább egy család — ha csak nem villában van — nem tartózkodik, igy a szezon rettenetes rövidsége lehetetlenné teszi azt, hogy ott magánvállalkozók európai stilü, európai nivóju szállodákat építsenek, amelyek két hónap alatt egy egész esztendő befektetési rezsijét behozná. Lehetetlen dolog ez, pedig organikusan nagyon szépen lehetne a dolgon segíteni anélkül, hogy az bárkinek is nehezére esnék. Már évekkel ezelőtt feltettem azt a kérdést, — ha nem csalódom, egyik képviselőházi beszédemben is hangot adtam ennek, — hogy miért koncentrálja a közoktatásügyi kormányzat a középiskolákat a városokba, sőt a fővárosba. Érdeke az az ifjú magyar generációnak, hogy a vidékről ide hozzuk a romlatlan vidéki gyerekeket a nagyvárosnak minden bűnébe és minden csábitásába, a rossz levegőbe és olyan korban, amikor még nincs ítélőképessége, odadobjuk az utca minden csábításának, bogy testben, lélekben elpusztulva, elromolva kerüljön ki a középiskolából? Nem megforditva az volna az érdekünk, hogy vidéken csináljunk internátusos középiskolákat és vigyük ki a városi gyerekeket a jó levegőjű vidékre, erkölcsös környezetbe, hogy kedvező erkölcsi és egyéb körülmények közt nőjjenek fel? És ha Isten valamit erre teremtett, hát a balatoni vidéket bizonyára erre teremtette. A balatoni vidéken körös-körül lehetne hat nyolctiz internátusos középiskola, ami tiz havi üzemet jelentvén, az internátusos középiskola feltétlenül rentábilis üzlet is lenne, azonkívül ugyanezekben a helyiségekben a nyári szünet alatt le lehetne bonyolítani más vidékek gyermekeinek nyári nyaraltatását. Szóval 12 hónapos üzemre lehetne internátusos intézeteket felállítani. Az internátusos intézetek felállítása már magában véve a szülők, hozzátartozók látogatásai révén is óriási idegenforgalmat jelentene az egész vidéknek. Mert az idegenforgalmat megteremti az, ha az iskolás gyermekeknek karácsonyi, húsvéti szüneteiben egy csomó idegen ember nemcsak nyáron, hanem az év többi szakában is felkeresné pl a Badacsonyt és igy rögtön rentábilissá válnék a magántőkének szállodák épitése. ahol a szülők megfelelő elhelyezést találnának. Nyáron azután ugyanezek a szállodák szolgálhatnának az idegenforgalom elhelyezésére. Nem kell ide egyéb, csak egy kis gyakorlati és üzleti gondolkozás, nem kell más, mint az éjét ismerete, a zöld asztalon túlmenő gondolkodási képesség. De hiába! Már esztendők óta hirdetik és még egyetlenegyszer sem próbálták meg, pedig nem is lett volna olyan nagyon nehéz. Például ott van Keszthelyen a premontreieknek egy nagyon szép középiskolájuk. Nem is került volna olyan rettenetesen nagy áldozatba, ha a premontrei iskola mellé egy 24—50 gyerekre szóló internátust épitettek volna és meg vagyok róla győződve, hogy ezt a rend maga is megtette volna, ha megfelelő állami hitelt — nem ajándékot, Jhaülése 1928 március 22-én, csütörtökön. 223 nem hitelt — kap. Ezeknek a kérdéseknek megértése azonban kivül áll a ministeriális bürokrácia eszmekörén, ezek a kérdések a dolog lényegére való tekintetet kívánnak, amit sajnos a mi bürokráciánkban hiába keresünk. Szólnom kell még a vidéki tisztviselői kar helyzetéről- És itt bizonyos paradoxonba kerülök, mert talán furcsának tűnik fel az, hogy én, aki mindig a tisztviselőket támadom, most a tisztviselők érdekében teszek valamit- (Jánossy Gábor: De csak a rossz tisztviselőket támadja.) Nem én mondom, hogy támadom őket, a tisztviselők mondják, én csak idézek, mikor azt mondom, hogy támadom őket. Állandó panasza a vidéken, különösen a Balaton vidékén elhelyezett ál'ami tisztviselőknek az, hogy őket egeszén alacsony lakbérosztályba sorozzák, de ők mégis olyan magas lakbért fizetnek, amely sokkal magasabb még a budapesti lakbérnél is, miután nyári lakások kiadása az egyetlen üzleti foglalkozása az ottani intelligens néposztálynak. A kétszobás, háromszobás lakás olyan drága, hogy a kis tisztviselők a nekik járó egy évi lakbérből még két hónapi lakbért sem tudnak kifizetni. Ez állandó nagy sérelme a Balaton környékén lakó tisztviselőknek. Nem vagyok képes megérteni, hogy miért vagyok én a tisztviselők ellensége, aki ezt belátom, és ha tőlem függne, egy tollvonással segítenék a dolgon és miért nem az a bürokrata az ellenség, aki époly jól tudja ezt, mint én tudom, de miután nem ő róla van szó, intézkedni nem tartja magát kötelesnek. Szólnom kell még a nyugdíjas, különösen a 15 évi szolgálatnál kevesebb idővel nyugdíjazottaknak arról az állandó panaszáról, hogy nyugdíjukból szanálási pótlék címén 40 %-ot levonnak, de akik azóta kerültek nyugdíjba, vagy pedig fölülről a ministeriumból most kerülnek nyugdíjba, azoknál ez a megkülönböztetés nincs meg, azok kapják azt a nyugdíjat, amely nekik nyugdíjskálájuk szerint jár, ezektől a nyomorultaktól pedig, akik úgyis elvesztették állásukat, elvesztettek mindent, akiknek nincs egyebük mint a kis nyugdíjuk, 40 %-ot még ma is, amikor állítólag már szanálva vagyunk, lefognak. Azután szólnom kell egy olyan általános panaszról, amely miatt tucatszámra kapom a leveleket : a különbségtételről régi és uj nyugdíjasok között. (Ugy van ! Ugy van ! Zaj. — Szilágyi Lajos : Ez szörnyű igazságtalanság ! A ministerelnök ur budapesti programmbeszédében benne van !) Megint azt kérdezem, ki a tisztviselők ellensége, az-e, aki a tisztviselői hibákra bátran, becsületesen, jószándékkal rámutat és azokat orvosolni kivánja, vagy az-e. aki ilyen kvalifikálhatatlan megkülönböztetéseket tud tenni embertárs és embertárs között aszerint, hogy ő melyik kategóriába esik. (Ugy van! Ugy van! — Szilágyi Lajos : Szörnyű igazságtalanság !) Mélyen t. Képviselőház ! Ezt meg kell szüntetni. Ezt a méregfogat, amely itt rágódik a tisztviselői karon, ki kell húzni. (Helyeslés a középen. FelkiáÜtások : Minél hamarabb ! ) Nem merem felolvasni azokat a leveleket, amelyeket kapok, mert azoknak tónusa, hangja olyan, hogy nem birja meg a nyomdafestéket, de látszik ezekből, hogy micsoda elkeseredést kelt ez azoknak az embereknek szivében, akik tisztviselőtársuktól, mert hiszen attól függ — nem a kormánytól, hanem a bürokráciától — kénytelenek ilyen méltánytalanságot, igazságtalanságot elszenvedni. (Zaj.— Szilágyi Lajos: Kerntler Kálmántól!) Amikor ezt látom, eszembe jut az a közmondás, hogy homo homini lupus, a tisztviselők a tisztviselőknek farkasai. (Ugy van ! a baloldalon. — Zaj.) Ezekután áttérek egy szorosabban vett mező30*
