Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.
Ülésnapok - 1927-148
Az országgyűlés képviselőházának 148. ülése 1928 márciug 22-én, csütörtökön. 209 dése, mig a mi Nemzeti Bankunk — bármenynyire is magaslatán áll feladatának, amit nem lehet eltagadni tőle, hiszen ugyanaz a kipróbált férfiú áll az élén, aki az annak idején OsztrákMagyar Banknak is vezetője volt, de ő is tehetetlen ama szűk pénzforrások miatt, amelyek rendelkezésére állanak — hiába duzzasztotta fel a bank váltótárcáját, amely háromszázmillió pengővel van képviselve, mert ezt a háromszázmillió pengőt egyik napról a másikra elviszik a nagybankok olcsóbb kamatláb mellett és kiadják a vidéki pénzintézeteknek 9—10 százalékra, s akkor mégis a vidéki pénzintézeteket vádolják uzsorával azért, mert 14—15%-ra adják a pénzt. (Jánossy Gébor: Sőt 25—30%-ra!) Ilyen magas kamatláb nincsen, azonban 16— 18% van, sőt 20%-tói sem riadnak vissza. Ilyen magas kamatlábak mellett nem lehet sem gazdasági életünkben, sem hiteléletünkben rendet teremteni. Jól tudom, hogy ennek a tőkehiány az oka, azonban mindenesetre igyekeznünk kell, hogy ezt lehetőleg eltüntessük, eltüntethető pedig azáltal, hogy az igen t. minister ur szorosabb kapcsolatot létééit a Nemzeti Bank, a Pénzintézeti Központ és a vidéki pénzintézetek között, (Láng János: Nyolc közvetitő lefölözi!) Sokat irnak a lapok és sokat beszélnek az emberek arról, hogy a Pénzintézetek Országos Egyesülete, amely eddig teljesen függetlenül intézte és rendezte a vidéki pénzintézetek dolgait, most bevonult a Tébé-be. feladta teljes függetlenségét és ezután valóságos rabszolgájává lesz a Tébé-nek. Én nem féltem ettől a vidéki pénzintézeteket, mert hiszen, valljuk be Őszintén, a vidéki pénzintézetek legnagyobb része eddig is a nagybankoktól függött és most azáltal, hogy a Tébé-nek mintegy kiegészítő osztálya lesznek, csak szorosabb kapcsolat keletkezik közöttük és elvárjuk a nagybankoktól, hogy azt a feladatot, amelyet volt t. képviselőtársunk, Hegedűs Lóránt ott a gyűlésen ,anynyira hangoztatott, hogy nekik az a céljuk, hogy ezt a szerves kapcsolatot megteremtsék és a vidéki pénzintézeteket megsegítsék, teljesíteni is fogják, vidéki pénzintézeteket tőkeerőssé teszik hogy végre megszűnjenek azok a háromhavi 14—16%-os kamatok. Annyival is inkább meg kell ezt tenni, mert a gazdaságok ezt el nem birják, ez összeroppanásukra vezet. Akár külföldi kölcsönnel, akár valami más módon meg kell teremteni a régi hosszú lejáratú jelzálogkölcsönök intézményét, (Helyeslés.) amely egyedül képes a szegény mezőgazdaságot az elbírhatatlan adósságoktól megmenteni. (Gál Jenő: De nem a Speyer-kölcsönök módjára!) Ezzel hiteléletünk kérdéseivel végeztem volna és most áttérek beszédemnek egy másik, nézetem szerint talán még fontosabb részére, mindenesetre egy olyan fontos kérdésre, amelynek megoldásától függ szerény nézetem szerint, ha nem is ennek a nemzetnek fenmaradása — mert hiszen a nemzet fenmaradása soklkal nagyobb, mindeneknél magasabb erkölcsi tényezőktől függ — de igenis állítom, hogy függ a nemzet leggerincesebb nemzetfentartó elemének, a földmivesosztálynak boldogulása, sorsa, élete. (Ugy van! Ugy van! jobbfelőt) s a falu kultúrájának megteremtése, amelyről annyit beszélünk, de amely nem létezik. Ez a kérdés a mezőgazdsági szakoktatás fontos kérdése. Nem először beszélek erről a tárgyról; foglalkoztam vele már 1923-ban is a nemzetgyűlésen. Százan és ezren beszéltek már róla. Ankéteket tartottak felette, laikusok és szakemberek nyilatkoztak gyűléseken s csaknem régiben a Faluszövetség által rendezett falukongresszuson a legmagasabb helyről hangzottak el megszívlelésre méltó szavak. És áz eredmény, t. Ház? Egyenlő a semmivel; a kérdés ma is megoldatlan. Lámpással, reflektorral világítottak rá ' a falu bajaira. Valóságos kuruzslást vittek véghez, gyógyították minden orvosszerrel, csak épen azzal nem, amelytől meggyógyult volna. S hogy a falu abba a lázas állapotba, melyben ma is van, bele nem pusztult, ez még nem mutatja a gyógyulás útját. Ez csak azt mutatja, hogy a falu népének ősereje szívós és elpusztíthatatlan. A falu sebei most is nyitva vannak, most is sajognak. De mert nem viszi vásárrá őket, — nem is tudja, hiányzik hozzá az ereje— mert nem sir, nem jajgat, nem panaszkodik, egyszerűen megfeledkeznek róla. Illő tehát, hogy megemlékezzünk a falu bajairól, megemlékezzünk a faluról, amely ennek a nemzetnek legnagyobb kincsesbányája, de amely kincsesbánya ma is parlagon hever, kiaknázatlanul és nincs senki, aki ezeket a kincseket gyümölcsözőkké tenné és a nemzet nagy érdekeinek, nagy céljainak szolgálatába állítani. Én azt a férfiút, azt a bányászt keresem, annak szeretnék igénytelen mécshordozója, Jámpavivője lenni, hogy elvezessem járatlan utakon oda a faluba, (Láng János: Szó szerint járatlan utakon!) azok közé a bogárhátú, nádfedelü házak közé és feltárjam előtte a falu sebeit, amelyek közül a legnagyobb a mezőgazdasági szakoktatás hiánya. Én nem mondom ezzel hogy nincsenek mezőgazdasági szákiskolák. Van elég, sőt talán sokkal több van, mint kellene. De nincsenek ott, ahol lenniök kellene: magában a faluban. Történtek mindenféle kísérletek, gyönyörű palotákat emeltek milliárdos költségekkel. (Jánossy Gábor: Palotákat?) Tessék megvárni a mondat végét; a városokban emelték ezeket és elszórtan a gócpontokban, csak ott nem, ahol szükség lenne rájuk: a falun. Mintha nem tudnák azt, hogy a falut csak a faluból lehet kiépiteni és felépíteni, mintha sohasem olvasták volna annak a rendkívül eszes gazdasági Írónak, Buday Barnának megállapításait, amelyeket »Szociális problémák« című könyvében megirt, hogy a falutaz iskola kedvéért nem megy ki a faluból, nekünk kell tehát az iskolákat a földmivelők otthonába bevinnünk. Ezt azonban nem tudtuk megtenni. Bevallom, őszinte örömmel üdvözöltem az igen t. kultuszminister urat a pénzügyi bizottságban nagyszabású kultúrpolitikájáért és itt is, az egész ország színe előtt meghajtom előtte az elismerés zászlaját azokért a törekvéseiért, amelyekkel ennek a szerencsétlen nemzetnek kulturfölényét fentartani és emelni igyekszik. De amint ott a bizottságban megmondottam, itt is ki kell jelentenem, hogy az igen t. kultuszminister ur kultúrpolitikája csak akkor lesz igazi kultúrpolitika, (Láng János: Ha alulról épít!) ha ezzel a nagy néptömegeket tudja kiemelni abból az alacsony kulturátlan helyzetből, amelyben ma vannak és ha ezt a kulturfölényt nemcsak kifelé ragyogtatja, hanem az általános népműveltség nagy érdekeinek szolgálatába is állítja. A közoktatásügy ma nemcsak kulturkérdés és nemcsak honvédelmi kérdés, hanem valóságos szociális és gazdasági kérdés is, (Láng János: A nép kenyérkérdése!) amely nemcsak tudást kell, hogy adjon annak a gyermeknek a kezébe, hanem küzdő fegyvert is, amellyel az élet viharaival szembe tudjon szállani. (Láng János: Szélesebb látókört!) Erre a küzdő fegy-