Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-147

178 Az országgyűlés képviselőházának 147, ülése 1928 március 21-én, szerdán. tönkrementek, hiszen egyét) vagyonuk sem volt, mint a munikaerejük. Azoknak, akik a maguk millióiból néhány ezer koronát jegyeztek, maradt még elegendő ahhoz, hogy önmagukat fentartsák. Ezeknél a valorizáció nem annyira lényeges és fontos, de azoknál rendkívül fontos, akik mindenüket adták oda, mert hiszen semmi egyebük nem volt mint a munkaerejük és keresetükből, a szájukstól vonták el ezeket a, .filléreket, amelyeket heti vagy havi járandóságaikból önszegyüjtöttek abban a reményben, hogy majdan, amikor többé dolgozni nem lesznek képesek, legyen egy intézmény, amely megmenti őket a borzalmas nyomortól, az éhenpusztulástól. Amikor tehát a valorizáció kérdését említjük nem szabad egy pillanatra sem ^megfeledkeznünk arról, hogy a kormánynak és a parlamentnek halaszthatatlan kötelességei vannak. Ha a valorizáció oly súlyos terheket jelentene az államra nézve, amelyeket az állam nem volna képes elviselni, akkor magam is azt mondanám, nem !

kell segíteni, mert képtelenek vagyunk arra, hogy segítsünk, de amikor megállapíthatjuk, hogy ama állampapírok valorizálása, amelyekkel a nyugdíjalapok rendelkeznek, néhány ezer 'milliót tesz ki, akkor semmi indoka nincs annak, hogy ez elől ridegen elzárkózzunk. Még 1925-ben a pénzügyi kormányhoz közös beadványt intéztek ezek a különböző intézmények, amelyben nem azt kérték, hogy az állam fizesse vissza az állampapírokba fektetett összegeket, hanem csak azt, hogy legalább valorizált kamatait fizesse az állam vissza annak, ami őket megilleti. A Magántisztviselők Nyugdíjegyesülete, a Magántisztviselők t Szövetsége, a Művezetőik Országos Szövetsége, a Hirlapirók Nyugdíjintézete, az Országos Szinészegyesület Nyugdíjintézete és az állami altisztek és szolgák nyugdíjpótló egyesülete, továbbá a munkások rokkantsegélyző és nyugdíjegylete közös beadvánnyal fordultak a miniszterelnökhöz, kérvén, hogy az igy befizetett összegeknek valorizált kamatait fizessék yiszsza. A miniszterelnök ur nein is tartotta érdemesnek, hogy ezeket a fontos intézményeket legalább válaszra méltassa. Erre később ezek az intézmények a pénzügyi kormányhoz fordultak, gondolkozván akként, hogy talán a miniszterelnök ur nem tartja magát illetékesnek arra, hogy ebben a kérdésben nyilatkozzék és ismételten felhivták a pénzügyminister ur figyelmét arra, hogy itt nem teljesíthetetlen követelésről van szó, hanem olyanról, amelyet még mai nyomorúságos helyzetünkben is elbírunk, igy tehát nem volna semmi indoka annak, hogy ezt a mindenképen méltányos kérést a kormány elutasítsa. Amint a ministerelnök ur nem válaszolt, azonképen a pénzügyminister ur is ekként cselekedett és még csak válaszra sem méltatta ezeknek az intézményeknek jogos kérelmét. Következett a valorizációs törvényjavaslat tárgyalása, A munkások rokkantsegélyző és nyugdíjegylete, minthogy két fórum nem válaszolt, ismét hivatkozott arra, hogy milyen súlyos helyzetbe került ez az intézmény és a népjóléti ministeirhez fordult, gondolván, hogy talán a népjóléti minister ur lesz az a fórum, atmely illetékes ebben a kérdésben valamit tenni. Rámutatott az egylet arra. hogy a háború előtt 5,500.000 aranykorona értékű állampapírt, koronajáradékot vásárolt, később a háború folyamán azt az 1 milliót», amelyről az imént említést tettem, megtoldotta további 16 millióval, úgyhogy 17 milliót meghalad az az öszszeg, amelyet az az egylet az államnak a háború folyamán rendelkezésére bocsátott, gondolkozván akként, hogy egyrészt nem lesz Magyarországon olyan kormány, amely megtagadná a kamatok fizetését, másrészt pedig ezzel is segit az orszáig súlyos helyzetén, aizon a súlyos helyzetén, amelybe a háború sodorta. Azt tapasztaltam, hölgy a népjóléti minister ur ép olyan kevéssé! vette figyelembe ezt a kérelmet, mint a ministerelnök ur és a pénzügyminister ur. T. Képviselőház! Ha beszélünk arról, amiről épen az imént szó esett, a takarékosságról, akkor meg kell állapitanom, hogy ai szegény ember takarékossága olyan dolgokban juthat kifejezésre, hogy valaki egy ilyen nyugdíjintézmény tagja lesz. A munkás nem képes annyit keresni, hogy keresetéből félre tudjon tenni annyit, amennyi elégséges sírra, hogy abból, amikor kiesik kezéből a munka szerszáma, meg ís tudjon élni. t Nem volt és nincs egyéb módja, mint az, hogy ilyen alakulatba belép, ott a maga heti 30, 40 vagy 50 fillérjét lerója és ennek ellenében biztosítja magát öregségére. Ha tehát mi elő akarjuk segíteni azt, hogy az emberek takarékoskodjanak, akkor ezt azzal segtithetjük elő, ha bebizonyítjuk, hogy ennek a takarékosságnak van^ is valami értelme; de mikor ezeknek a takarékoskodó embereknek százezreit kínul Iázzak, akkor mi sem természetesebb és érthetőbb- mint hogy ezek az emberek keserűséggel gondolnak az egész kormányra és az esész kormányzati rendszerre. A Munlkások Nyugdíjeigvesülete nem politikai intézmény, nem is szocialista intézmény. Azért hangsúlyozom ezt, mert az a megítélésem, hogy mihelyt szocialista alakulásról van szó. legyen az bármilyen JOÍTOS kívánság, jogos kérelem, a kormány részéről mindig süket fülekre talál. (Temesváry Imre: Ezt nem lehet állítani! Tessék csak az Általános Fogyasztásit megnézni! — Fotheiistein Mór: Nono!) A Munkások Nyugdíjegyesületét nem is szocialista munkások alakították és ennek az egyletnek tagjai nem is szocialista munkásokból rekrutálódnak, sőt mondhatnám, hogv nem is valamennyien ^mumkásofk. A társadalom legkülönbözőbb rétegeiből rekrutálódnak a tagok és ennek természetes következményeként a legkülönbözőbb politikai felfogású emberek vannak a tagok közt. valamint a vezetőségben is. Hogy ne említsek többet, a túlsó oldalon, a kormánypárt tagjai között, a kéuviselők között legalább annyi tagja van ennek az egyletnek, mint ahány tagja van a szocialisita képviselők között. Az egylet vezetésében is épen olyan különböző egyének vesznek részt, mint amilyen különböző a tagok politikai felfogása. Az egylet elnöke egy kocsigyáros, egyik alelnöke egy iparos, a másik alelnöke egy tisztviselő, a harmadik alelnöke egy munkás. Az egylet választmányi tagjai közit is találunk nemcsak szocialista muinlkást hanem keresztényszocialistát is. (Várnai Dániel: Kontra Aladár is a vezetőségben van!) Hogy ne mondjak többet, az egylet tagja közé tartozik Móser Ernő, akit a t. kormánypárt bizonyára nem fog megtagadni. Dréhr Imre népjóléti államititkár, aki egyike az egylet legrégibb tagjainak, Kontra Aladár, az egylet egyik legrégibb, legnagyobb fiókiának elnöke. Ha_ pedig végignézzük a vidéki fiókokat, azt fogjuk tapasztalni, hogy a legtöbb helyen tanítók, lelkészek, közalkalmazottak, kisiparosok, tisztviselők az egylet elnökei. Azt kérem én, hogy ezeknek az egyleteknek, különösen a munkások nyugdíjegyle-