Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.
Ülésnapok - 1927-147
Az országgyűlés képviselőházának 147. ülése 1928 március 21-én, szerdán. 165 és ezen a réven valamilyen jövedelemre akarnak szert tenni. Az a szerencsétlen cipész például, aki nagykeservesen hitelbe veszi a bőrt és adósságot csinál, hogy a munkabéreket kifizesse, abban a boldog reményben megy arra a vásárra, hogy talán mégis csak tud valami üzletet csinálni és mégis csak tud egy pár csizmát, vagy cipőt eladni. Nekem van alkalmam iparosokkal épen eleget beszélni, s igy tudom, hogy a baj az, hogy az, utolsó két esztendőben fokozatosan észrevehető a vásároknak teljes leromlása. Amit ezen a téren a múlt aratás óta tapasztalni lehet, az egyenesen elszomorító. Vannak vásárok, ahol az iparosok a legminimálisabb forgalmat sem tudják elérni. Legyen szabad csak utalnom arra, hogy a közeli napokban Sopronban r volt egy iparosgyülés, és ezen az iparos gyűlésen keserű kifogások hangzottak el arra nézve, hogy miként lehet itten megélni. Ott felállt egy becsületben megőszült kefekötőmester — 65 éves — és kijelentette, hogy két nap óta nem evett ebédet, mert nincs annyi bevétele az üzletéből, hogy ebédet vegyen. Az a kisiparos természetesen elmegy a vásárra, de hiába megy oda, nem tud keresni semmit, mert ugyan a lakosságnak szüksége volna kefére, seprűre, a mezőgazdasági cselédeknek szükségük volna egy rend ruhára, csizmára és egyébre, de nem tudják miből megvenni, mert még a gazdáknak sincsen elég pénzük arra, hogy ezeket a dolgokat megvegye. Szörnyű nyomorúság ez w és emellett a szörnyű nyomorúság mellett olyan terheket kénytelen az ipar, a kézműipar viselni, hogy ezek alatt természetesen összeroppan. Valahogy elviselhető volna még ez az állapot is, ha azt mondhatnók, hogy ezt kizárólag Trianon rovására lehet irni. Én nagymértékben hive vagyok annak az akciónak, amely arra irányul, hogy az ország határait kitoljuk. (Éljenzés.) Ennek szükségességét nem egyszer hangoztattuk és pedig nemcsak azóta, amióta képviselők vagyunk. Már 1920-ban, amikor Budapesten szakszervezeti kongresszust tartottunk, •• rámutattam Trianon rettenetes következményeire. Szomorúan kell konstatálnom, hogy nekem akkor igazam volt, és azok a próféciák, amelyek akkor ott elhangzottak, valóra váltak. Kétségtelen, hogy Trianon és az a szerencsétlen békediktátum nagymértékben hozzájárult a gazdasági helyzet leromlásához. A baj csak ott van, hogy a kormány is. de a kormányt támogató pártok is mind ismerik, mind tudják ezt, és mind rámutatnak arra, hogy Trianon milyen rettenetes károkat okozott, azonban ennek konzekvenciáit, ennek következményeit egv áll alán nem akarják levonmi. Mert nem elég Trianon ellen harcolni, hogy itt harsogó szónoklatokat vágjunk ki, Trianon ellen nem lehet csak azzal harcolni, hogy hazafias keservünkben sirva fakadunk, amikor egy-egy ilyen határt meglátunk. Nem elég a trianoni határ megváltoztatásához annak beismerése, hogy levágták az ország legértékesebb területeit, hogy meg vagyunk fosztva nyersanyagunktól, s azután készek vagyunk, hanem le kell vonni a konzekvenciákat abban a tekintetben is, hogy addig is, mig ez az állauot tart — mert szerinteni ez csak átmeneti állapot lehet — addig az átmeneti állapotig is összehuzódzkodjumik egy kissé és valamiképen szűkebbre fogjuk a dolgot. (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: Helyes! — Gaal Gaston: Takarékoskodni kell! — Farkas István: Amióta takarékossági bizottságunk van. azóta nem takarékoskodnak, hanem többet költenek!) Egy alkalommal már rámutattam arra, hogy Rákóczi korában az Érsekújváron megjelenő holland követet miként fogadták. A holland követ azt mondottba: Kérem uraim, azt látom, hogy szegények, a hadsereg nagyon gyengén van felszerelve, de ezek a gyönyörű menték, eaek a gyönyörű felszerelések, ez a sók ékszer — uraim, gondolják meg, mi hollandusok ólompitykés zekében vivtuk meg szabadságharcunkat! Hát ha ezt a holland felfogást a mai viszonyokra kell alkalmazni, akkor azt látom, hogy nem igen változtunk meg Rákóczi kora óta, mert bár mindenki azt hangoztatja, hogy takarékoskodjunk, s a pénzügyminist er ur pláne takarékossági napokat rendel el, de azt kell tapasztalnunk, hogy a, kormány körében a takarékosságolt valami nagyon furcsán értelmezik. Legyen szabad egypár adatot felsorolnom annak igazolására, hogy mennyire furcsán értelmezik ezt a dolgot. Bizonyos, és már mindenki előtt közhely, hogy egy állam nem lehet meg alkalmazottak nélkül. Node, itt is kissé mérltéket kellene tartani, mert amit ezen a téren látunk, az minden, csak nem takarékoskodás. Tessék_ csak megfieryelni: a legmagasabb kvalifikációju tisztviselők csoportiában 1923-ban 53.204 tisztviselő volt, tehát 294 lakosra esett egy magas kvalifikációju 'tisztviselő- mig most 36297 ilyen tisztviselő van. tehát 220 lakosra esik egy magas kvalifikációju tisztviselő. Ez az egyik. Akik a minisztériumokban járnak, azok igazat fognak nekem adni abban, hogy a ministeri tanácsosok olyan munkát végeznek, amelyet egy kiszolgált Őrmester nagyszerűen tudn nelvégezni. (Gaal Gaston: De csak 11 óra után! — Madarassy Gábor: A pénzügyben ott vannak idején! — Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: És mikor volt ez a nagy felszökés 1 ? Épen a Károlyi-éra alatt! Akkor kreálták a sok államtitkári állást!) Bocsánatot kéret, a Károlyi-éra óta már volt egy A^-lista és egy B.-lista, azóta redukálták a tisztviselők számát. Hogy miit redukáltak, azt rögtön leszek bátor megmondani, Ugyanigy van a közepes kvalifikációja alkalmazottaknál is, akik közül 1923-ban 162 esett eg-y lakosra, miig most 111- A munkások közül 1923-ban 184 lakosra esett egy állami munkás; ma ez a létszám lényegesen csökkent, mert ina 227 lakosra esik egy állami munkás. Mig tehát a magas kvalifikációju tisztviselőknél az egy lakosra csők száma emelkedett és ez a létszám emelkedett a közepes kvalifikációju tisztviselőknél is, addig a munkásoknál és a segédhivatalnokoknál ez a szám csökkent. Látjuk ezt a vasútnál, ahol például az igazgatásban alig-alig volt B-listázás. ellenben a forgalmi személyzetnél, pláne a mühelyszemélyzetnél csak ugy rendszámra kaszálták ki azokat az embereket, akik látszólag feleslegesek voltak. Látjuk tehát, hogy a magas kvalifikációju tisztviselők létszáma nemcsak, hogy megmaradt, hanem emelkedett és emelkedett a, közepes kvalifikáció tisztviselők száma is, ezzel szemben a munkások létszáma határozottan csökkent. T. Képviselőház! Súlyos szó de bizonyos, hogy a mai magyar állam ezt a drága állami apparátust egyszerűen nem birja el; képtelenség, hogy elbirja, mert a gazdasági viszonyok olyan rosszak, hogy ezeket elbirni lehetetlenség. Ha percentualiter nézzük az államig adminisztrációs költségeket, akkor is azt fogjuk tapasztalni, hogy ez lehetetlen állapot. Angliában a személyzeti kiadások az állami kiadásoknak l*74%-át teszik ki. Franciaországban 3*39, Németországban 4*8%-át, — pedig Németországban is van meglehetősen nagy bürokrácia -22*
