Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-147

164 Az országgyűlés képviselőházának 147. ülése 1928 március 21-én, szerdán. rossz osztályzatot kapnék a pénzügyminister úrtól a pénzügyi tudományokból, mert sein időm nem volt arra, hogy az iskola padjait koptassam, sem valami nagy érzékem, az iránt a gazdasági és pénzügyi politika iránt nem volt, amelyet a minister ur nap-nap után folytat. Egy bizonyos, az, hogy amit a pénzügy­minister ur gazdasági vagy pénzügyi politi­kája helyesel és egyedül helyesnek tart, annak ellentmond az a szomorú statisztika, amelyet mindenki nagyon könnyen összeállíthat a napi­lapokból. Az öngyilkosok száma napról-napra emelkedik; emelkedik a munkanélküliség, emelkedik a köznyomor, emelkedik a tuberku­lotilkusok száma és egyéb népbetegségeik száma. Mindennap olvasunk csődökről, kényszeregyez­ségekről, amelyek hullámzianaik, de mindig inkább magasabban, mint lej ebb; úgyhogy azt kell mondanom, hogy ez a pénzügyi politika a magyar népnek tömegnyomort hozott, ez a pénzügyi politika a magyar ruétp betegségeinek szörnyű pusztításait és azokat az elviselhetet­len terheket hozta, 'amelyek alatt a magyar nép szenved. (Herrmann Miksa kereskedelem­ügyi minister: Ha ezt mind politikával orvo­solni lehetne!) Ott látom a bajt, hogy a kor­mány felállította az államháztartás egyensú­lyának fétisét és ennek a szörnyű magaáílli­totta istennek áldozza fel a magyar népet. Minden gondolat a körül forog, hogy az állam­háztartás egyensúlya meg ne inogjon, sőt inlkább több legyen az állami bevétel, inkább nyögjenek az adóalanyok, inkább terjedjen a tömegnyomor és pusztítsanak a népbetegsé­gek, semimint a fétis, az államháztartás egyen­súlyának fétise a legcsekélyebb karcolást is kapja. Ennek érdekében áldoznak fel mindent. A kiméletlenül működő adóprés és az, elhi­bázott gazdasági politika teszi azután az em­bereket vásárláisiképtelenné, szegénnyé. Egypár szám, azt hiszem, még a legelfogultabbat is meg fogja győzni abban a tekintetben, hogy az a pénzügyi politika, amelyet a pénzügymi­nister ur folytat, nem vezet ahhoz a fellendü­léshez és ahhoz a gazdasági magasabbrendü­séghez, amelyet mindannyian várunk. Magyarország évi nemzeti jövedelmét mintegy 4 milliárdra becsülik. Jutna tehát fejenkint Magyarország minden egyes lako­sára mintegy 500 pengő. Egymagában ez is ke­vés. (Gaal Gaston: A földbirtok hoz 4 milliár­dot, a gyáripar 2400 milliót, Biró Pál megálla­pítása szerint az 6400 millió!) Nem tudom, de én is utánanéztem és láttam, hogy mintegy 4 milliárd pengőben állapitják meg a nemzeti jövedelmet, (Mozgás.) ami fejenkint 500 pengőt jelent. Ezt először is terhelik azok a súlyos ter­hek, amelyek a külföldi kölcsönökből származ­nak, (Gaal Gaston: A brutto bevételt mond­tam!) azonkívül egyéb ilyen dolgokból, úgy­hogy azt kell mondani, hogy ennek a nemzeti jövedelemnek mintegy 10—12%-át terhelik a külföldi adósság és azok a terhek, amelyek a békeszerződésből és egyéb hasonlókból szár­maznak. Egymagában az egy lakosra eső évi jöve­delem is meglehetősen alacsony. Ha azonban ennek megoszlását nézzük, akkor elborzadva látjuk, hogy maréknyi igen jómódú emberem, néhány tucat jómódú emberem kivül a lakos­ság túlnyomó része a lehető legnagyobb sze­génységben nyomorog. Nyomorognak maguk a közalkalmazottak is, csakhogy ezeknek a nyo­morúsága valahogy el van burkolva, valahogy a magasabbrendüség veszi őket körül és min­denki, legalább a magánalkalmazottak — mondhatom — irigységgel néznek a közalkal­mazottakra. Nem azért, mintha a közalkalma­zottaknak • valami fejedelmi helyzetük volna, hanem azért, mert nekik még rosszabb a hely­zetük. A helyzet tehát az, hogy a statisztika, amelyet a fővárosi Statisztikai Hivatal állitott össze, bizonyltja, hogy Budapest lakosainak túlnyomó része havonként 100 pengőn alul ke­res. A közalkalmazottak után nagyon rossz helyzetben vannak a magánalkalmazottak, kü­lönösen a nők, akiket irodákban, gyárakban és egyéb intellektuális helyeken foglalkoztatnak. Nagyon rossz helyzetben van maga a kisipar, — amint később leszek bátor rámutatni — ál­talában a kézműipar. Szörnyű rossz helyzet­ben van a munkásság, úgyhogy ennek a pénz­ügyi politikának következményeként tapasz­talhattuk azt a fokozatos elszegényedést, amelyben a magyar nép szenved. Ha megnézzük a terheket, nem is szabad csodálkoznunk. 1913-ban az összes állami ki­adások kitettek 2340 millió aranykoronát. Az idén ez nem sokkal enyhült. Valamivel keve­sebb ugyan, de ha egy fejre számitjuk át, ak­kor ennek megfelelően a fejenkénti teher 1913-ban 111 pengő és 14 fillér volt, ma pedig 160 pengő 88 fillér, a fejenkénti többlet tehát 31 pengő és 99 fillér. Az állami kiadások Teleszky statisztikája szerint fejenként 27 pengő 65 fillért tesznek ki, 4 pengő 76 fillérrel többet, mint 1913-ban. A rendészeti költsé­gekre a kormány fejenként 5 pengő 37 fillérrel többet költ, mint költött 1913-ban. Maguk a terhek 1913-mal szemben — ha indexszerüen nézzük a dolgot — nem túlmagasak, és nem túlnagyon^ emelkedtek, de ha a lakosság telje­sitőképességét nézzük, ha azt nézzük, hogy mit bir el a magyar nép a mai gazdasági viszo­nyok mellett, a mai gazdasági politika mellett, akkor azt kell mondanom, hogy egypár esz­tendő alatt bekövetkezik az az összeroppanás, amely összeroppanástól Magyarországon min­denkinek félnie kell. Hogy ez mennyire igy van, bizonyítja az, hogy míg az ellenzék a vitától távol tartotta magát, a kormánypárt padjairól, vagy a kor­mányt támogató^ párt padjairól felszólalt kép­viselő urak mind kivétel nélkül a lehető legsö­tétebb színekben festették le a gazdasági helyze­tet, >a lehető legsötétebb színben festették azokat a szörnyű terheket, amelyeket a mezőgazdaság­nak viselnie kell, azokat a terheket, amelyeket a mezőgazdasági munkásságnak, cselédeknek viselniök kell. Én nem vagyok mezőgazda, nem tudom te­hát megítélni közvetlen tapasztalatból azt, hogy a mezőgazdaság milyen terheket kénytelen vi­selni, azonban egyet tudok, egy olyan tapaszta­latot, amely épen eléggé bizonyítja, hogy bi­zony a mezőgazdaságnak egy nagyon vékony rétegétől eltekintve, hihetetlenül rossz sora le­het! Ez vonatkozik arra, hogy megfip"veltem saját választókerületemben az országos vásáro­kat. Volt alkalmam megfigyelni ezeket a vásá­rokat a háború előtt, volt alkalmam megfi­gyelni a háború után és volt alkalmam meg­figyelni a dicsőségesen befejezett szanálás után. A kép elrémítő. Tessék csak végigmenni egy­egy ilyen országos vásáron és visszaemlékezni arra, hogy micsoda forgalom volt ott békeidő­ben, a szanálás előtt, és micsoda forgalom van ma. (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minis­ter: És minden község vásárt akar!) Igen, mert avval jövedelmét igyekszik gyarapitani vala­mennyire. Ez nem jelent nagyobb forgalmat és az iparosság részére nagyobb eredményt, ez osak azt bizonyítja, hogy a községek szegények

Next

/
Oldalképek
Tartalom