Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-147

Az országgyűlés képviselőházának 147. Ilyen körülmények között azt mondom, hogy egyszerűen mindarról, amit évtizedeken keresztül való szorgalmas munkával ipari fejlődésünk terén; épitettünk, lemondanunk, esa,k azért, hogy ellenértékeket ne kapjunk és odaálljunk pőrén és védtelen mellel, kiszolgáltatva a velünk tárgyaló feleknek kényére-kedvére, nem volna helyes politika. Nekünk el kell mennünk vámvédelmi vonalaink és sáncaink leépi tése terén a legmesszebbmenő határokig, de csak addig a határig, amelyet eddigi szociális befektetéseink és munkásaink érdekei megengednek. Mert ne felejtsük el, hogy végzetesen egyoldalú politika volna, ipari termésünk olyan leépítése, amely magyar munkásaink százezreit hagyná kenyér nélkül, ahelyett, hogy kellően alkalmat tudna nyújtani a mezőgazdaság ekként remélt fellenditésére. Nekünk a mezőgazdasági termelés és a mezőgazdasági termelés megszervezése terén, — mint mondottam — inkább azoknak a cikkeknek exportjára kell törekednünk, amelyeknek felvételére tér nyilik ennek az ellenséges és elzárkózó külkereskedelmi politikának ellenére. És ha gabonánkat, lisztünket ezidőszerint ezek az államok nem akarják beengedni, ott vannak igen jelentős, bár a gabonával, a liszttel a versenyt egyelőre felvenni nem képes terményeink, mint amilyen a gyapjú, a tojás, a baromfi, a toll, a tej, a gyümölcs, a sajt, a tehéntúró és egyebek, amelyeknek nagytételben való behozatalára vannak utalva és amelyeknek exportjára alkalmasak vagyunk, amelyeknek felvételére a külföldi államok hajlandók és amely tereken való érvényesülésre mezőgazdasági termelésünknek tág tér nyilik. (Élénk helyeslés a jobb- és a baloldalon.) T. Ház! Ezekután ennek a kérdésnek második részére, az ipari termelés megszervezésére kivánok röviden rátérni (Halljuk! Halljuk!) és ezzel összefüggésben a szociális problémákra is. Feltétlenül sokkal nagyobb céltudatosságot, sokkal nagyobb összefogó erőt konstatálok az iparban a munka és az ipari termelés megszervezése terén, mint mezőgazdasági téren. Ez természetes is, mert az ipar nagy centrumokban összefoglalva működik nagyrészt és eredettől fogva sokkal nagyobb szervezettségnek örvendhetett, ennél fogva az ipar terén a racionalizálásnak gondolata anynyira elterjedt már, hogy szinte üres jelszónak látszik és sokkal nagyobb mértékben érvényesülhet, mint a mezőgazdaságban. A racionalizálás gondolata alatt pedig főképen azt értjük, hogy a legolcsóbban képes termelni azáltal is, hogy a terményeket minél szélesebb körök számára hozzáférhetővé teszi és igy a munkaalkalmakat is szaporítja. A termelés és a kereslet közötti egészséges viszonylat létesítése a racionalizálás egyik alapvető törekvése, aminek természetes következménye az, hogy ez el nem érhető az ipar helyes megszervezése nélkül. Ennek a gazdasági, az ipari élet racionalizálásának, értelme pedig a termelés gazdaságosabbá tétele, az előállítási költségek leredukálása, a termelésnek és a termelőerők teljesebb kihasználása. A világon maga az ipari művelet mechanizálódik: minél kevesebb típust állítanak elő, minél nagyobb szériákban törekszenek gyártani, minél inkább specializálják az egyes termelési ágakat, minél jobban leegyszerűsítik a termelés folyamatát, minél kevesebb anyag elpazarlásával, minél nagyobb eredményt akarnak elérni. Az ellen a kifogás ellen, mintha ez a munkások szempontjából nagy munkahiányt okozna, nem is Jsell kitérnem, mert egy amerikai és angol statisztika a ülése 1928 március 21-én, szerdán. 151 racionalizálásnak ezeket a hátrányait már meg nem állóknak minősiti. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Nálunk sajnos, ilyen hatása van!) Kimutatja tudniillik, hogy a racionalizálás időleges és hangsúlyozom csak időleges munkahiánya, csak 1%-ig megy, azaz nem többre, mint a mortalitás százaléka. Ezzel szemben abban a pillanatban, amikor a gazdálkodás gazdaságosabbá tételével a termelést, a fogyasztást, a vásárlóerőt és az exportot fokoztuk, természetesen olyan fokozott munkaalkalmak állnak elő a munkások számára, amelyek százszorosan és ezerszeresen megtérítik az előbbi veszteséget. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Végül is ennek az Amerikából és Angliából kiindult racionalizálási folyamatnak egy célja van és lehet: nemcsak a nagy ipari centrumoknak és a nagy ipari termelőknek gazdagitása, hanem az emberi életstandard emelése. Ha nem sikerül az emberi életstandardot ugy felfokozni, hogy ezáltal emberségesebb életmódot érhetünk el, jobb egészségügyi, ruházkodási és táplálkozási viszonyokat teremtünk, akkor az egész hiábavaló és újra oda fog összezsugorodni, ahová minden ipari termelési törekvés a múltban összezsugorodott: egyes kevés kezekben a nagy vagyon és jólét összesítésévé, anélkül, hogy azokat a magasabb humanitárius eszméket szolgálná, amelyek végül is a tőke és minden munka legmagasztosabb feladatai. De ha a racionalizálás ezen gondolatával foglalkozik külföldi és belföldi irodalom és gyakorlati élet egyaránt, egy momentumot nézetem szerint rendesen kifelejt és ez a momentum a munkás és munkaadó közti harmónia létesitése. Hiszem és vallom, hogy a racionalizálás eredményeiről addig sehol a világon nem lehet beszélni, — és rá fogok térni, mennyire értették meg ezt a nyugati államok — amig fel nem fogjuk és át nem értjük, hogy munkaadó és munkás között, tőke és munka között a megértés, a harmónia helyre nem áll. (Élénk helyeslés minden oldalon.) Az angol és az amerikai good will-nek nevezi ezt a modern terminológiával, jószándéknak a munkás és a munkaadó között. De milyen good will-t látunk még a nagy és fejlett ipari államokban is, amikor még olyan tárgyilagos szemlélő is, aki a munkások érdekében tör lándzsát, bár a tőkéstársadalom egyik tagja, mint Hobhouse professzor, azt mondja, hogy végeredményben az uj idők története a tőke és munka elkeseredett küzdelméből áll. A munkaadók egy része a munkást és a munkateljesítményt csak ugy méri le, amenynyire az a kereslet és kínálat egyensúlybahpzatalából kialakul. Ez következménye az állandó bérharcoknak. A munkás, az a művelt és tapasztalt munkás pedig, aki egy rettenetes világháborúban megismerte az életet, az embereket, a különböző gazdasági vonatkozásokat, munkájának szorosan vett ellenértékén felül még olyan megbecsülést is megkíván, amely nem csak jó bánásmódban és emberi megítélésben, haneon munkájának anyagiakban való megfelelő jutalmazásában is kifejezést nyer. A cél, amelyet a nagy nyugati államok belát ásos férfiai e téren maguk elé tűztek, az, hogy a munka lassú, de következetes kitartással, a hóditásnak békés fegyvereivel hatoljon be a tőke hirodalmálba, magába a magántulajdonba és a magántulajdonnak részeit tegye magáévá. Nem Disraelinek és a mostani Churchill édesapjának, lord Randolph Churchill primrose-ligáijának idejét akarjáík feleleveníteni, nem a hires angol szociális olajcsöppel akarjátk újra a nyikorgó gépezetet megola-