Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-146

106 'Az országgyűlés képviselőházának 146. ülése 1928 március 20-án, kedden. mány, a közigazgatás, az Ofb., meg- Buci János az oka. Szerintem az Ofb. és az igen t. pénzügymini ster ur által képviselt fináncpolitika nem oka, hanem következménye a bajnak, és aki ezeket az intézményeket okolja nyomorunkért, az olyasformán viselkedik, mint a hosszú betegségében türelmét vesztett felebarátunk, aki már megunta a lázcsillapító szereket szedni és laikus eszével nem képes felfogni, hogy a gyógykezelésre teljes felgyógyulásáig szüksége van, hacsak nem akarjuk őt a betegség kiújulása veszélyének kitenni. Más dolog azután, hogy ezeknek a szereknek alkalmazásában minő tempót tartsunk. Miután pedig az orvosok csalhatatlanságában magam sem hiszek, igen nagy jelentőségestül aj donitok annak, hogy a nemzeti társadalom bajainak felismerése és gyógyitása céljából itt az ország nagy nyilvánossága előtt beható konzíliumot tartsunk. Munkánkban törvényeink biztositják részünkre a személyes mentelmet, amely felold bennünket minden tettünk és szavunk jogi következményei alól, de nem old fel az alól az erkölcsi kötelesség alól, amellyel Önmagunknak, választókerületünknek és hazánknak tartozunk. És ha ez az erkölcsi felelősségérzet párosul egy hajszálnyi egymást megérteni igyekvő türelmesség" és^ felebaráti- szeretettel, akkor wieg van adva*részünkre az az atmoszféra, amelyben nyugodtan meg tudjuk tárgyalni az ország betegségeit előidéző bajokat. Remélem, hogy mig én itt beszélek, talán már a pártok vezetői készülődnek arra a megbeszélésre, amely ezt az atmoszférát meg tudja teremteni. T. Ház! Hogy a numerus clausus méreg volt ezeknek a szereknek alkalmazása között, azt konoedálom. Hogy volt-e, vagy van-e rá szükség, arról nem is olyan régen hosszú, elkeseredett, de meddő viták folytak az egymást meggyőzni nem engedő ellenfelek között. A kérdésnek tulajdonképen két egymástól eltérő szempontból van jelentősége, egyfelől korlátokat állit a tanszabadság elé, másfelől pedig bennhagyta a magyar zsidóságban azt a bántó érzést, hogy a törvény éle még ebben a letompitott formájában is ellene irányul, pedig a módosításnak épen ennek elháritása lett volna célja. Szerény véleményem szerint a numerus claususnak módosított formájában való meghagyása is azt jelenti, még mindig nem tudunk a bajok és szenvedélyek hinárjából kibontakozni, mint ahogy sok más téren, vannak mulasztások, amelyek orvoslásra várnak. Hogy csak egyet emlitsek fel itt és ez a falu és az alföldi nagy tanyavilág: kérdése. A bécsi uralomba soha belenyugodni nem tudó, a függetlenségi Kossuth-eszméket azonban mohón magábafogadó alföldi magyar otthonának kedvesebbé, szebbé, vonzóbbá, melegebbé tételével, a gazdájának műveltté, szellemi és anyagi javakban bővelkedővé tételével a magyar közösügyes politika édes-keveset törődött. Az a kétségtelenül jóhiszemű, de — mint Trianon tanuságai szomorúan mutatják — naiv és önszámitó politika, amelyet a monarchia volt magyar kormányai követtek, amikor elsősorban a határszéleken lévő, kevert, vagy nagyrészt idegenajku városokat iparkodtak ellátni mindenféle földi jóval, úttal, vasúttal, iskolával és középületekkel, sajnos, ma már nem nekünk termi gyümölcsét. Elvesztek a végek, ahol dalosajku, acéloskaru magyar vitézek állták az ezeresztendős vártát, a magyar Alföld horizontja katasztrofálisan leszűkült, a tiszántúli róna délibábja bántóan törik meg a román határ frissen mázolt cölöpéin és a magyar tanyavilágon is szomorú valósággá realizálódik a struggle for life, á harc a mindennapi kenyérért. Nem tudok elképzelni nagyobb és a nemzet sorsára végzetesebb katasztrófát, mint ha a magyar municipiumokat, elsősorban a magyar falut ebben az elhagyatottságban továbbra is magára hagyjuk. Nem az autonómia, hanem az államrezon rovására irom, hogy az államhatalom a községeket megfosztotta régi bevételeiktől és megmaradt bevételeik felhasználását is a felső közigazgatási hatóság sokszor ötletszerű elhatározása alá utalta. A tapasztalat azt mutatja, hogy a. municipiumok anyagi eszközök hijján nem képesek a lakosság jólétére irányuló intézményeket fentartani vagy szaporitani, mert sok helyen a községek budget je nem terjed ki egyébre, mint a személyi járandóságoknak és az irodai költségeknek fedezésére. Az átengedett forgalmiadó épen ezekben a községekben, ahol arra a legnagyobb szükség volna, szóba sem jöhető csekély összeget reprezentál. Tudom, hogy a kormány régen tudatában van annak, hogy ezen a téren kötelességei vannak, legalább is erre vall a múlt esztendőben elsőnek beterjesztett törvényjavaslat az egyes adók és illetékek csökkentéséről, amelyben volt egy paragrafus, a 49-ik, amely felhatalmazást akart adni a pénzügyminister urnák, hogy a belügyminister úrral egyetértve a városoknak és községeknek a keresetiadóból eredő bevételeinek egy részét, vagy akár az egészet igénybe vehesse olyan városoknak és községeknek segitségére, ahol különben : csak a községek rendes szükségleteinek fedezése is aránytalanul súlyos megadóztatás révén volna lehetséges. Sajnos, ez a kérészéletű paragrafus a bizottsági tárgyalásokat sem élte túl, és formai tökéletlenségével megbukott maga a lényeg is, mert azóta semmit sem látunk abban az irányban, hogy az igen t. kormány ezt a már régen elfogadott eszmét valamiképen megvalósítani igyekeznék. Ezért bátor vagyok a t. Háznak a következő határozati javaslatot benyújtani (olvassa): »Utasitsa a Ház a kormányt, gondoskodjék törvényhozás utján arról, hogy azokban a községekben és városokban ahol a keresetiadó a szükségletek fedezésére elégtelen, kielégitő jövedelmi források nyittassanak más adónemek átengedése által«. A napokban az ország fővárosában diszkongresszus ülésezett a magyar falu érdekében, nem tudom, hányadik, de sejtem, hogy nem az utolsó és ha minden kongresszus tettet is eredményezne a sok szép beszéd mellett, akkor a kongresszusok sikerével meg lehetnénk elégedve. Maga a kongresszus különben tanúbizonysága ama beismerésünknek, hogy a falu élete a maga mindenféle vonatkozásában kell, hogy gondoskodásunk tárgyát képezze. Szerény véleményem szerint figyelmünket nem kerülheti el a tanyavilág kérdése sem, mert ennek létezését és nemzeti szempontból való fontoságát az utolsó esztendőben már felfedezték. Az Alföld tanyavilága ma már sok ezer és ezer kisexisztenciának ad állandó otthont. Sajnos, ez a sok apró otthon nélkülözi az emberi kulturáltság legelemibb követelményeit is. Már maga az épitkezési mód hiján van minden egészségügyi észszerüségnek, földes szobája, nedves fala melegágya a tuberkulózis bacilussának, amelyből azután a betegségnek és nyomorúságnak sok magva kél ki és végül időelőtti pusztulásba dönti a magyar tanya lakosát, a magyar földnek ezt az uj honfoglalóját, ahogy azt Klebelsberg kultusz-