Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-109

Az országgyűlés képviselőházának 109.ülése 1928 január 12-én, csütörtökön. 59 bocsátotta ki a pénzügyminister 1924:68.800. számú rendeletét az aranykorona értékének, adófizetés céljára való megállapitása tárgyában. Ez azután az 1924. évben elrendeli a megelőző időkből szóló tartozásokra, hogy ezek minden hónapban milyen alapon számitandók át az ugyancsak megállapított 1924. évi előírásokra: a január hóban teljesített fizetések minden 6500 koronája a február hóban teljesített fizetések minden 7000 koronája, a márciusnak minden 15.000 koronája, és az áprilisnak minden 16.000 koronája veendő egy-egy aranykoronának. Marad tehát a »korona egyenlő korona«: egy valuta mindig ugyanaz a valuta marad. A kényszerárfolyam a maga érvényét megtartotta, ellenben látjuk immár, hogv a magyar törvényhozás, s a magyar kormány mindezeket a szabá'yokat, összes valutái örvényeinket a rendelkezéseknek következetes hosszú sorozatával akként értelmezte, hogy ezek nem zárják ki azt, hogy egyéb szabálvok állapítsák meg hogy a törvényes valutáris tartozások miféle összeggel teljesíttessenek. (Uav van! Ügy van!) S talán bizonyos érdekkel fog birni, hogy épen ezek a törvény ho//''si intézkedések, épen ezek a kormányintézkedések szolgáltatták a legerősebb érvelést a magva r kir. Curiának ahhoz, hogy az. 1923 nyarán megváltoztassa a 86. számú teljés ü'ési döntvényét amely még a »korona egyenlő korona« fikciójának fentartásán alapult és meghozza azt a 87. számú teljesülési döntvényt, amely immár a balesetjáradék valorizációjának^ elrendelésével együtt kimondotta azt, hogy épen ezek az állami intézkedések bizonyítják azt hogy a valutatörvények nem gátolják a törvényes valutában teljesítendő kötelezettségeknek felértékelését. T. Ház! A polgári perrendtartás életbeléptetéséről szóló 1912: LIV. te. 75. §-a kimondja azt. hogy a Curia teljes ülési határozatát a bíróságok mindaddig követni kötelesek, amig azt a kir. Curia teljes ülése meg nem váUoztatja. Ennek a 87. számú teljes ülési döntvénynek meghozatala óta tehát élő jog, a bíróságokat kötelező jogszabály az, hogy valutatörvényeink, az »egy korona egyelő: egy korona« fikciója, a felértékelésnek akadályát nem képezi. A 87. számú döntvény meghozatala egy igen — mondjuk — érdes, kétes helyzetbe hozta a magyar pénzügyi kormányzatot amelyet mindaddig nem igen érintett az a valorizációs joggvakorlat, amely addig az időpontig kifeilődött s amely a készpénztartozások valorizálását egyelőre inkább oldalt hagyta és csak elvétett esetben ítélte meg. A Curia 87. számú döntvényének igazi jelentősége épen abban volt, hogy elhárította a va^rizációs joggyakorlat utiából a »korona egyenlő: korona« fikció akadályát szabad szárnyat adott a valorizációnak, kétirányban. Az egyik irány az volt, hogy immár az erős pénzromlás egyedül is a^pia a valorizációnak, a második pedig az az okszerűséggel elvárható következés volt, hogy immár a készpénzkölcsönök tartozására is kerül a sor. A magyar államot addig alig erdekelte a valorizációs joggyakorlat, sőt talán bizonyos szempontból még kedves is volt neki, mert hiszen az általános valorizációs gyakorlat erkölcsileg és jogilag is alátámasztotta a kormánynak és a törvényhozásnak mindazokat az intézkedéseit, amelyeket előbb vázoltam es amelyekkel a saját közteherkövetelesoit leiértékelte. Mint adóst azonban végtelenül kezdte érinteni a 87. számú döntvénynek előrelátható következménye s ezért adta be 1925 novemberében a 980. számú törvényjavaslatot, az első valorizációs törvényjavaslatot, amely az indokolás 18. oldalán szószerint azt mondja, hogy (olvassa): »A 87. számú teljes ülési döntvény után a helyzet az, hogy még olyan pénzkövetelések tekintetében is, amelyek átértékelése elől legfőbb bíróságunk következetesen elzárkózott — és ez alatt a készpénzkölcsöntartozásokat érti — az alsóbb bíróságok előtt sok per indult, sokszor valorizáló eredménnyel és tartani lehet attól, hogy amint Németországban is történt, a felsőbíróságok nem tudnak sokáig ellentállni az alsóbiróságok valorizáló gyakorlatának és a legfőbb bíróságunk gyakorlatában is fordulat következik be«. A 980. számú törvényjavaslatból törvény nem lett: nem érte el tehát azt a célt, hogy a Curia előrelátható gyakorlatát megállítsa, ellenben igenis elkövetkezett a Curiának az a joggyakorlata, amelyet várni lehetett és amelyre a 980. számú törvényjavaslat indokolása is rámutatott: az 1926. év folyamán mindjobban kidomborodik a Curia valorizáló joggyakorlatában az az elv, hogy immár nem az adós vétkes késedelme, nem kártérítés és semmiféle egyéb szempont nem vegyül be'e a felértékelésbe: kezd világosan kijegecesedni az a szempont, hogy merőben a koronának, a pénznek katasztrofális leromlása már egymagában is ok a felértékelésre. Ugyancsak ebben az esztendőben a Curia rendrehozza azokat az Ítéleteit, amelyekben már késznénzkölcsönt is valorizál. A II. tanács egy, a VII. tanács négy ilyen ítéletet hozott. Ezeknek az Ítéleteknek egyike-másika még visszatér az adós vétkes késedelmére, de van közöttük olyan is, amely kizárólag, az adós késedelmének vétkességére való tekintet nélkül, egyedül a pénzromlás tenyéré alapítja a valorizálást. De meg kell érteni azt a vonatkozást is, amelyet az idézett indokolás a németországi pemara hoz fel Éz rencfkivül tanulságos. Már ismételten történt hivatkozás a Reichsgericht által 1923 november 28-án 31. sz. alatt hozott döntésére, amely valósággal ki kényszeri tette végső vonatkozásaiban a német kormánytói és törvényhozástól, hoífv a döntésben kimondott elvekhez alkalmazkodnék és ennek alapján történt, hoq-y az 1924 február 14-iki kormányrendelet bizonyos kölcsönök felértékelésénél megállanitott usryan egy 25%-os maximumot, egyéb esetekben azonban a felértékelés mértékét bármily magasságban a bíróságokra bizta. A Reichsgerichtnek ez a döntése két tételre vonatkozik. Az egyik n? volt: »Die Bestimmungen des deutschen Währungsgesetzes stehen der Znlässigkeit der Aufwertung nicht entgegen.« tehát a német valutatörvények nem akadályai a felértékelésnek. A másik tétel az volt, hocy a valorizálás alakja kizárólag és merőben egvmaga a pénz tetemes értékcsökkenése és mindezek köve+kezéseképen rendelkező részében a késznénzkölcsönt valori7áHa. Erre a német kormánv amely szinte nróhálta az adós és hitelező kettős helvzetét olyan mértékben kW'írvensulyo/ni egymás mellett, etrymás ellen k-Háfszani. amint azt a kormánv cselekedte, félhivatalosában olyasmit tett közzé, ami körülbeHil felhívta a Re'chs^ericbtet. hogy ezt az Ítéletet további ilyen Ítéletek ne kövessék, szakítsanak ezzel a gykorlattal. különben a rémet kormánv kénytelen volna egyéb jrxrszab-Vlvok és ellenkező io^szabálvrk alke'ásával felelni. És erre történt az, hogy a Renters'