Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.
Ülésnapok - 1927-108
Az országgyűlés képviselőházának 108.ülése 1928 január 11-én, szerdán. 43 lió korona van beállitva abba a kimutatásba, amelyet én a minister úrtól kaptam a külföldön lévő magyar hadikölcsönkötvények összegéről. Én ezt az összeget nem tartom olyan túlságos nagynak, hogy az a kérdés rendezésének útjában állhatna. Bocsánatot kérek, a hadikölesönt jogilag és erkölcsileg kivehetem a többi adóslevelek kategóriájából (Szilágyi Lajos: Ki kell venni!) mert a záloglevelet és a koronajáradékot minden vásárló szabad elhatározásából vette, mint tőkebefektetést és végeredményben ugyanolyan kockázatot vállalt magára, mintha részvényeket vásárolt volna. Ha valaki ma részvényekbe fekteti a pénzét szintén kiteszi magát annak a lehetőségnek, hogy a részvények elértéktelenednek és pénze elvész. Ugyanilyen spontán elhatározás vezette azt a vásárlót, aki koronajáradékot vagy záloglevelet vett. Nem kényszer hatása alatt dolgozott, hanem szabad elhatározásból. így áll-e ez a hadikölcsönnél? Mindenki azt fogja kiáltani rá: nem! A hadikölcsönjegyzés a hazafias érzés parancsoló ellenőrzésének kényszere alatt állott, lelkileg mindenki kényszerült, hogy hadikölcsönt jegyezzen. Ez a szempont a külfölddel szemben igenis, érvényesíthető. Ha már elvették területünk kéthar• iiadrészét. ha már ugy kezeltek bennünket, hogy külföldi adósságainkat magánjogílag is máskép^ értékelik, mint a belföldi adósságot, ha már végeredményben burkolt jóvátételt vetnek ki reánk, ha már a külföldi hitelezők magánjogi t követelésénél megkülönböztetett eljárásra kényszerítenek bennünket — és mennyi áldozatot voltunk kénytelenek hozni a népszövetségi kölcsön sikeres létrejövetele érdekében s^ vállalni magunkra olyan magánjogi követeléseket is. amelyek szorosan a 'ma«ryar nemzetet nem terhelték volna, csak kizárólag külföldi hitelképességünk emelése érdekében tettük ezt — ismétlem, ha már itt a külföld ezt a burkolt jóvátételt zuditotta a magyar magángazdaság nyakába, akkor, igenis követeljük azt az emberi jogot, hogy a hazafias érzésből, önvédelmi erőnk megfeszítéséből előállott hadikölesönjegyzéseket elválaszthassuk a záloglevelektől és a többi adóslevelektől. Igenis, önvédelmi jogot gyakoroltunk, ezért nem követelhetik, hogy saját állampolgárainkat, akik kényszer alatt jegyeztek, egy szm alá vonjuk azokkal, akik önkéntes vásárLi t ektettek be pénzüket ezekbe a papilokba. Ez argumentum ad hominem és ezzel 1 L^'^T"^ 11 ] 1 ™ 1 5 ^nis ol lehet azt érni, wfniLoo i k ? Ic /1? n valorizációjának kérdése i A^ví lbl ' rálá8 , bnn részesittessék a nemzet t oa vény hozása előtt. i JSSS^vSÍS rÖVÍ ' d témát is bedobok ebbe a vitába. Van-e országgyűlési képviselő aki nem erezne, a felelősség lavinaszerű terhét amikor az arvak, vagyonának az árvaszékek által való kezelesere gondol, (Ugy van' Uav ran!) amikor az árvaszékek press'ziójárá írón dol, mikor idehozzuk egyenként azokat a határozatokat, amelyeket az árvaszékek hoztak melyekkel kényszeritették eladni a földbirtokot, eldobni az értékálló vagyont és határozatidig kényszeritették a kiskorú, tehetetlen árvákat hadi kölcsön jegyzésre! (Ugy van! a v uk, mert az utolsó fillért is kivannak polgáraink zsebéből? Ugyanakkor a mi árváink, özvegyeink ott állanak a maguk elhagyatottságában, tehetetlenségében; hatósági kényszer alatt vagyonukat elvesztették, s odadörgi nekik a pénzügyi kormányzat: nem valorizálunk! Minister ur, az ön atyai szivére apellálok a sok árva érdekében, ne vállalja magára ezt a lehetetlenül nagy felelősséget! Mélyen t. Képviselőház! Talán olyan óriási teherről van szó, ha az árvavagyont vesszük? Tegnap egy hivatalos nyilatkozatot hallottam: azt hallottam, hogy a csonka Magyarország árvaszékeinél kezelt s hadikölcsönbe fektetett árvavagyon összege százmillió korona. T. Képviselőház, hát százmillió korona probléma 1 ? (B. Podmanlczky Endre: Aranykorona?) Igen, aranykorona, pengőben természetesen valamivel több. (Bud János pénzügyminister: Száztizenhat millió pengő!) Igen, száztizenhat millió pengő. Én most megállok, a salus rei publicae itt is elállja az utamat. A minister ur azt mondja, azt hirdeti, azt állítja az én argumentumom elé, hogy mind szép, emberi szempontból, a sziv érzelme szempontjából mind igaz, de salus rei publicae! Én nem tudom felkelteni Magyarországlakosságában azt a hitet, hogy valóban a salus rei publice akadályozza egy száztizenhatmillió pengős teher rendezését. Ezt a hitet nem fogják soha elfogadni, amikor látok — csak egy példát mondok, s ne méltóztassék ezt egyoldalú kritikának venni — kulturális téren is olyan kiadásokat, amelyeket én helyeslek, örömmel is üdvözlök, de mi sem könnyebb, mint bejárni Németországot, bejárni Olaszországot, s onnan a lelket meggazdagitani a szépnek, a nemesnek és diszesnek fogalmával s akkor hazajönni és csinálni intézkedéseket ebben a csonka hazában, olyanokat, amelyeket Nagy-Magyarország sem tudott volna elïekt iiálni! (Ugy van! Ugy van! a bal- és a jobboldalon. — Közbeszólás a jobboldalon: Ez igaz!) Ez nem akar kritika lenni, (Szilágyi Lajos: Az ez!) de ha az én argumentumaimmal szemben odaállítják a salus rei publice-t, akkor azt mondom, hogy a vizre épített tudományos intézetek, a nagy területek feltöltése és egyéb költséges dolgok hasznosak, de a kultúrfölény meg fogja bosszulni magát, lia diplomás embereink ott koldulnak és napidijasként sem tudnak elhelyezkedni ebben az országban. (Ugy van± Ugy van!) Bűnös dolog az intellektuel-forradalmat előkészíteni az elégületlen ifjúságban. (Ugy van! Ugy van!) Köyetelhetik-e akkor, ha itt ebben a Házban éles judiciummal biró emberek maguk érzik ennek az állitásnak igazságát, hogy az a kis polgár, az az özvegy, az az árva, aki ott szorongatja fiókjában az ő hadikölcsönét, beismerje, hogy a salus rei publicae akadályozza az ő követelése valorizációját?! Amellett lát olyan kiadásokat, amelyek Nagy-Magyarországba valók, de csonka Magyarországban teljesen indokolatlanok. (Friedrich István: Ugy van! Ugy van!) Nagyon sajnálnám, ha valakinek érzékenységét sérteném, de amikor nemzeti ügyet szolgálok, akkor nem tudok az egyéni érzésre tekintettel lenni. Mi sem könnyebb, mint terveket szőni, mint lelkesedni és florenzi ives árkádokat elképzelni vidéki városainkban, mi sem könnyebb, de csodálom, hogy a kultuszminister ur. aki pedig nyitott szemmel néz a világba, nem látja a nagy érdekeltségnek elkeseredését, (Friedrich István: Hunyorgat!) amely el kese redés nem engedi elhinni azt, (Friedrich István: Hunyorgat nyitott szemmel!) — tessék ugy venni, amint mondom — és nem látja be, bogy ez a megoldási tervezet szükségesség. (Ugy van! Ugy van!) T. Képviselőház! Az idő előrehaladt, nekem öt percem van még csak az elöterjesz6*
