Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-108

Az országgyűlés képviselőházának 108. ülése 1928 január 11-én, szerdán. 29 nak (olvassa); »Az átértékelésből kizárt pénztartozások első főcsoportját alkotják az úgynevezett tiszta pénztartozások. Ezek tekintetében a kormány már többször kijelentette azt az álláspontját, hogy főként gazdasági okokból az átértékelésnek nem kivan utat nyitni. A kormánynak ez az állásfoglalása az Osztrák-Magyar Bank alapszabályainak 86. cikkében a 3954/1919 M. E. és az 1200/1920 M. E. számú rendeletben, az Állami Jegyintézetről szóló 1821 : XIV. te. 4. $-ában, a Magyar Nemzeti Bank létesítéséről és szabadalmáról szóló 1924 :V. tc.-hez mellékelt alapszabályok 82. cikkében foglalt és a valutarendezés során is szem előtt tartott azon az alapvető tételen nyugszik, hogy a pénzjegyeknek kényszerárfolyamuk van és azokat fizetésül teljes névértekben el kell fogadni. Ennek a tételnek következetes alkalmazása feltétlenül szükséges a gazdasági rend nyugalmának megvédése érdekében minden olyan esetben, amikor a pénztartozás keletkezésétől fogva meghatározott pénzösszegből állott. Az ilyen úgynevezett tiszta pénztartozások tekintetében épen a felhívott jogszabályokra figyelemmel a birói gyakorlat sem talált elvi alapon nyugvó érvet, amely az átértékelés mellett szólott volna«

% Vagyis itten már preveniál ez a törvényjavaslat, hogy a birói gyakorlat ne nyúljon hozzá ezekhez a kérdésekhez, hogy az átértékelest meg ne kísérelje, mert hivatkozik a pénz kenyszerárfolyamára, amely alapon a kötött jogügylet teljesen befejezett és többé nem bolygatható. Az eddigi birói gyakorlat teljesen törvénytelen és most maga a töryény olyan imperativust ad a bíróságnak, amely kizárja azt, hogy a bíró jogi mérlegelés tárgyává tegye a történő igazságtalanságokat. Azt mondja továbbá a javaslat indokolásában, amikor a maga szempontjai mellett akarja felsorakoztatni azokat a gazdasági veszedelmeket, amelyek az átértékelésből származnak, hogy a valorizáló külföldi államokban az adósok elpusztultak. Ez nem felel meg a tényeknek. A külföldi államokban Németországban, Lengyelországban és Csehországban, ahol valorizáltak, gazdasági megnyugvás állott be. Ezek a kérdések nem izgatják tovább a gazdasági rendet, a közéletet és a magánosokat, ott mindenki tudja, hogy a kérdés elintézésével mi jár neki, mik azok a lehetőségek, amelyek az ó leendő igényeit ki tudják elégiteni. Nem all, hogy elpusztultak, mert sokkal egészségesebb gazdasági fejlődés indult meg, mint hogyha mindig ott volna az ő gazdasági életűkben is az ilyen nyitvatartott problémák veszedelme, amely lehetetlenné teszi, hogy számításon alapuló komoly gazdasági és pénzügyi politika indulhasson meg a maga utján. De érdekes dolog, hogy ebben az indokolásban a törvényjavaslat még szemrehányást is tesz a kötvénytulajdonosoknak, hadikölcsöncímlet tulajdonosoknak, értékpapír tulajdonosoknak, — akik hittek az államnak, akik hittek abban az ellenértékben, amely kötvényeik hátlapjára fel volt jegyezve — hogv miért nem siettek pénzüket ingatlanokba befektetni. A törvényjavaslat most utólag még szemrehányást tesz ezeknek,* azt mondván (olvassa); »A hitelezőre háruló hátrány ugyanis fokozatosan, lépésről-lépésre következett be, a pénz «'i lékcsökkenésének folyamatával párhuzamosan, es igy a folyamat tartama alatt a hitelezőnek legtöbbnyire módja lett volna magát a további hátrányoktól azon az utón megóvni, hogy tőkéjének más elhelyezést keres; ezzel szemben az adós a pénz értékcsökkenésének egész folyamata alatt bizhatott a fennálló tételes jogszabályok erejében és igy az átértékeléssel a jogszabályok korábbi rendezésével homlokegyenest ellenkező jogi helyzet következett reájuk nézve.« Megdöbbentő ridegség és cinizmus nyilatkozik meg ebben az indokolásban. Kifogásolja, hogy miért akadtak állampolgárok az államban, akik biztak a koronában, biztak abban, hogy a korona értékemelkedése következtében az ő befektetett tőkéjük biztosítva lesz. Tehát mindazokban a kormányintézkedésekben bizni voit kénytelen, mert remélte, hogy megfelelő gazdasági politikával, amely az ő egyéni magángazdaságának helyzetével is számol, megtalálja a maga számítását. Most utólag a tisztelt pénzügyi kormány szemrehányást tesz ennek a jóhiszemű adósnak a jóhiszemű állampolgárnak és azt mondja, kár volt bizni ezekben a dolgokban és szinte megvádolja, hogy spekulált, üzérkedett, amikor egész vagyonát befektette hadikölcsön címletekbe és egyéb papírokba és farizeus módon mondja, miért nem keresett más elhelyezést pénzének, vagyis miért nem csinálta azt. amit csinált a föld- és háztulajdonos, hogy rossz koronával törlesztett ugyanúgy, mint az a bizonyos adós, aki kihasználta a konjunktúrát. Immorális, erkölcstelen az indokolásnak ez a része, valósággal felháborító és ezekután majdnem azt kell mondanom, hogy az egész törvényjavaslatnak olyan a szelleme, hogy a Ház egyetemének kellene visszautasítania azért, mert meg rendíti az állampolgárokban a nemzeti társadalomiba vetett hitet és a megbecsülést az állam irányában. (Ugy van! Uav van! a baloldalon.) Előttem szólott tisztelt képviselőtársam említette, hogy a valorizáció a nemzeti becsület kérdése. Ezt Magyarország pénzügyi kapacitásai, elsőrendű politikusai minden egyes alkalommal, amikor ez a kérdés napirendre kerül, le szokták szögezni. Hivatkoznak történelmi nyilatkozatokra, amilyenek voltak gróf Tisza István és mások nyilatkozatai. Teleszky János is azt mondotta, hogy ez a nemzeti becsület kérdése. Érdekes dolog, hogy a tisztelt pénzügyminister ur félti a valorizációnak bárminő kis mértékétől a mai államháztartási egyensúlyt. Kérdezem, vájjon Teleszky János, akiről tudvalevő, hogy leglelkiismeretesebb pénzügyi politikusaink egyike (Baracs Marcell: A legtakarékosabb?) aki annakidején a defláció politikáját hirdette — és bár a defláció politikája érvényesült volna, mert akkor sok igazságtalanság és értékeltolódás nem következett volna be, a nemzeti vagyonban — nem tudja-e azt, hogy itt az államháztartás egyensúlya megrendül a valorizációtól? Kétségtelennek tartom, hogyha ilyen felelős érzésű nagy államférfiú és pénzügyi politikus kijelenti, hogy valorizálni lehet, akkor tényleg lehet is valorizálni, mert őbenne megvan a lelkiismeretnek az a mérlege, miután hosszú ideig vezette Magyarország pénzügyi politikáját, hogy meg tudja állapítani, hogy meddig mehet. Teleszky Jánosról nem lehet feltételezni azt, amit felénk szokott hangoztatni a tisztelt pénzügyminister ur, hogy népszerűségi politikát hajszol, mert hiszen az ő egész pénzügyi politikai rendszere valamikor a támadások pergőtüzében állott és mégsem tért el egy hajszálra sem politikai koncepciójától. Ez az egész javaslat ennélfogva voltaképen egy szociális igazságtalanság szankcióján alapul, amely gazdasági talajból fakad és ezt akarja megrögzíteni.