Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-115

202 Az országgyűlés képviselőházának 115. ülése 1928 január 24-én, kedden. Elnök: Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy beszédideje lejárt, szíveskedjék tehát beszédét befejezni. Gál Jenő: És Bécs városa nem is appellált ez ellen az Ítélet ellen. Méltóztassanak csak elképzelni, ha majd a Schutzvereinok megmozdulnak és minket minden oldalról támadnak, akkor hiába hivatkozunk a valorizációs törvényünkre. Nem győzöm eléggé hangoztatni, hogy nemzetközi viszonylatban nagy felsülés lesz ebből a dologból. Csak idebenn lesznek a legnyomorultabb, legszegényebb hitelezők, az államnak koldussorsra jutott hitelezői, a hadikölcsönösök, a rokkantak és a tisztviselők és mindazok, akik vágyva várták, hogy lesz-e felértékelési törvény, amely segit rajtuk. íme most van felértékelési törvény, amely elpusztítja, kizárja a felértékelési lehel ősegeket. A főváros érdekében nagyon kérem a minister urat, méltóztassék ebből a fővárost kivenni. Épen azért vagyok bátor a következő módosítást javasolni. Javaslom, hogy a 6. § szövegéből a »törvényhatóság ós község« szavak kihagyassanak. (Helyeslés bal- és a szélsőbal oldalon.) Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Wolff Károly! Wolff Károly: T. Képviselőház! Nagy jelentőségű kérdésről lévén szó, igyekezni fogok a rendelkezésemre álló 15 percen belül válaszolni. de kérem a t. Házat, hogy amennyiben a 15 percen belül nem tudnék válaszolni, méltóztassék nekem a rendelkezésre álló 15 percen kivül még 15 percet engedélyezni. Elnök: A képviselő ur baszédidejének 15 perccel való meghosszabitását kérte. Kérdem a t. Házat, méltóztatnak-e ezt a képviselő urnák megadni. (Igen!) A Ház az engedélyt megadta. Wolff Károly: T. Képviselőház! Sajnálatomra nem tudok egyetérteni az előttem szóló t. képviselőtársammal. Nagyon különös helyzetben vagyok, mert hiszen a valorizáció kérdésében az általános vitában kifejtettek szerint más elvi álláspontot foglalok el. Kétségtelen. hogy elvi állásfoglalásom elsősorban a hadikölcsönökre vonatkozott, mint a nemzet becsületbeli adósságára és ljjy a 6. ^ első bekezdésével szemben különösképen állanék, ha nem tudnám, hogy egy uj paragrafus fog benyujtatni, amelybe alkalmam volt betekinteni. Ez az uj § mint 7. § fog beiktattatni a hadikölesön valorizációjára vonatkozólag a törvényjavaslatba. Az előttem szóló t. képviselő ur egy gondolatot vetett fel, amely végeredményben azt eredményezné, hogy a magyar törvényhozás a valorizálási kérdésben nem veheti igénybe a szuverenitásból folyó törvényhozási jogát, mert hiszen, ha a külföld, bárhogyan intézkedik is, a magyar törvényhozás egy belpolitikai kérdés tekintetében, ítéleteivel semmisnek tekintheti ezt a törvényes rendelkezést, akkor megállanánk a nemzetközi viszonylatok tekintetében, mert hiszen az volt az okoskodás, hogy hiába mondja ki a törvény, hogy nem valorizál, a baseli törvényszék kötelezte Bécs városát a valorizálásra. A külföldi törvényszékek tehát nem fogják tekintetbe^ venni a magyar törvényhozás intézkedéseit, és a magyar törvényhozás hiába rendelkezik ezekben a kérdésekben. De itt megállanék: hol van a magyar nemzet szuverenitása? Végeredményében mégis csak ennek kell érvényesülnie ebben a kérdésben, mert hiszen itt illetékességgel elsősorban a magyar törvényhozás bir, és a magyar törvényhozás rendelkezéseit a nemzetközi jog fennálló szabályaira való tekintettel igenis tekintetbe kell venni. Kétségkívül áll, hogy a végrehajtás kérdésénél mindig kezünkben van az ügy, ha a végrehajtás Magyarországon céloztatik, mert hiszen természetes dolog, hogy a végrehajtásnál módjukban áll a törvényesség kérdését a végrehajtást eszközlő bíróságoknak tekintetbe venni. Bárhogyan rendelkezik is a baseli törvényszék, Magyarországon fekvő vagyon tekintetben, a végrehajtást r foganatositó hatóságok mégis a magyar törvény rendelkezéseit fogják tekintetbe venni. Ez vitán felülálL (Gál Jenő: Hát a külföldi követelések?) T. képviselőtársam kizárólag a külföldi letétekre vonatkoztatta ezt a megjegyzését? (Gál Jenő: Ugy van!) De kétségtelen, hogy a magyar törvényhozást még sem az a körülmény determinálhatja, hogy a külföldi letétek tekintetbe veendők-e, hanem elsősorban a belföldön keletkezett jogviszonyok képezik feladatát. Mindezt csak elöljáróban mondottam, de sajnálatomra azt sem fogadom el, hogy a székesfőváros vétessék ki ezekből a rendelkezésekből. Előzőleg — és most logikai alapra aliegálok — a 4. § 4. pontjában a t. Ház már elfogadta, hogy záloglevélben, az 1897 : XXXII te. rendel kezesei alá eső kötvényben, vasúti részvényben vagy határozott kamatozású, közforgalom tárgyául szolgáló más értékpapírban kifejezett, továbbá nyereménykötvényen vagy bármily értékpapír szelvényén alapuló pénztartozás az átértékelésből ki van zárva. Ha ezt a magyar törvényhozás kimondotta, és ha ez az intézkedés vonatkozik az államra, az összes városokra, községekre, akkor Budapest székesfővárost kivenni ebből a rendelkezéshői és azt a joghátrányt alkalmazni reá, hogy ő azonban köteles valorizálni: ez nem volna egyenlő elbánás. (Sándor Pál: A 4. § nem vonatkozik a fővárosi kötvényekre!) A 4. § vonatkozik például a vasúti kötvényekre, kivétel nélkül mindenkire vonatkozik. Amikor a város polgárai nák érdekében szólalok fel. elvi szempontomat kénytelen vagyok félretenni abban a pillanatban, amikor már tételes rendelkezéssel állok szemben. A tételes rendelkezés vonatkozik mindenkire, — itt nincsen kivétel statuálva — vonatkozik a város kötvényeire, a villamosvasút kötvényeire is, mindenre egyaránt vonatkozik. Ha a törvényhozás ezt kimondja és akkor én, törvényhatósági bizottsági tag felálljak és azt a különös kegyet kérjem, hogy a városra ez ne vonatkozzék, hanem a város köteles legyen valorizálni: ezt én nem tudom elfogadni, nem tudom magamévá tenni akkor sem, ha bármilyen tiszteletreméltó közhiteli szempontok vezették is a t. indítványozót. De ez végeredményében a város polgárságának súlyos megterhelését jelentené, mert kétségtelen dolog, hogy a költségvetésben fedezetről kellene gondoskodni, ez a fedezet pedig másképen néni képzelhető, mint a fővárosi polgárság ujabb megterhelésével. Ha egyszer a magyar állani elhárítja magától a valorizálás kötelezettségét, akkor ennek érvényesülnie kell a többi városra, a többi községekre is. Lehetetlen ilyen kivételes rendelkezést koncedálni a fővárossal szemben. Álljunk meg az úgynevezett ostendei egyezménynél. Mindig azt hangoztatták, hogy az ostendei egyezményt a város megkötötte ós ezzel nagy áldozatot vett

< magára az államközhiteli érdeke szempontjából. Ma Budapest székesfővárost közhiteli szempontból a világ összes pénzpiacai a legjobban esztimálják. Kétségkívül ma alig van világváros, amelynek a közhitele, jó hírneve közhiteli szempontból