Képviselőházi napló, 1927. VI. kötet • 1927. június 22. - 1927. november 18.

Ülésnapok - 1927-76

70 Az országgyűlés képviselőházának 76. ülése 1927 június 28-án, kedden. viselő urnák azért a rokonszenves hangért, amelylyel a tisztikarról s az altiszti karról megemlékezett. Kétségtelen, hogy ugy tisztikarunk, mint altiszti karunk a legmesszebbmenőkig kiérdemli ezt a rokonszenvet, mert hiszen igazán nehéz körülmények között, önfeláldozó munkával teljesitik kötelességüket. Kétségtelen az is, hogy az állam jelenleg még nem tud abban a mértékben gondoskodni róluk, mint ahogy ezt minden állami tisztviselő megérdemli és igy természetszerűleg a katonák is megérdemelnék. Az is bizonyos, — és teljesen igaza van ebben a képviselő urnák, — hogy a lakáskérdés igen súlyos probléma ma ugy a tisztikarnál, mint az altisztikarnál. Hogy azonban ez igy van, azért nem okolható sem a kormány egészébe a véve, sem a honvédelmi kormányzat, mert hiszen ez az általánosan ismert viszonyok következménye. Elsősorban a nagy lakásínség, amely a háború után bekövetkezett és amelyen mindeddig még nem lehetett segiteni, másodsorban a lakások kötött forgalma, harmadsorban pedig a megszállott területekről visszajött tisztikarnak elhelyezési nehézsége az oka annak, hogy a lakásviszonyok ma még abszolúte nem kielégítők. Ezt nagyon jól tudjuk és amióta minister vagyok, folytonos gondoskodásom tárgya, hogy ezen a lehetőséghez képest segitsek. Épen azért, mert eleinte egyáltalán nem voltunk képesek elhelyezni a tisztikart és altisztikart a laktanyákban, az akkor üresen állt helyiségeket fokozatosan átalakítottuk szükséglakásokká, ugy, hogy Budapesten több mint 600 ilyen lakást létesítettünk, vidéken pedig több mint 800-at. Ezek a lakások természetszerűen nem felelnek meg mindenben egy modern lakástól megkövetelt összes kulturigényeknek, mert hiszen a laktanyák eredeti építkezési módja a legkevésbé alkalmas arra, hogy abból még a legnagyobb pénzáldozatok árán is minden szükséges mellékhelyiséggel és kényelmi berendezéssel ellátott lakásokat tudjunk csinálni. Természetszerűleg mindig kötve voltunk pénzügyileg is, hiszen méltóztatik tudni, hogy az egész államháztartásban a legnagyobb takarékosság elvét kellett és kell követnünk — a honvédelmi kiadásoknál különösképen, — erre a célra pedig nagy összegű fedezet rendelkezésre nem állott, esakis azok az összegek, amelyek a laktanyák fentartására voltak szánva. Ezekből az összegekből voltunk tehát kénytelenek ideiglenes lakásokat csinálni, amelyek, mint mondottuk, természetszerűleg nem elégíthetik ki az igényeket. Mégis, abban az időben, amikor ezek a lakások létesültek, a legnagyobb bajokon segitettek, mert a tiszteket és altiszteket legalább fedél alá hozhattuk és nálunk sohasem állott fenn az az állapot, amely a menekült állami tisztviselőknél és általában a menekülteknél évekig fennállott, hogy pl. vagonokban laktak. Ezek a laktanyalakások amellett még mindig jobbak, mint az u. n. szükséglakások, amelyeket annakidején a népjóléti minister ur olyan nagy áldozatok árán létesitett. Hogy ez igy van, annak legjobb bizonysága, hogy ha egy-egy laktanyában elfoglalt ilyen lakást kényszerűségből ki kellett ürítenem, vagy pedig ki kellett telepiteni elsősorban olyanokat, akiknek már nem volt igényük a laktanyában való lakásra, vagy polgári személyeket, családokat, vagy pedig azóta nyugállományba lépett tiszteket, ezek mindig a legélénkebben tiltakoztak az ellen, hogy a szükséglakók telepeire telepíttessenek, és nem is foglalták el sohasem az ott kiutalt lakásokat. A helyzet tehát nem annyira fekete, mint amilyennek az igen t. képviselő ur azt lefestette. Kétségtelen azonban, hogy ez nem végleges megoldás, és pedig két oknál fogva nem ; elsősorban nem, mert tényleg nem elégíthetik ki azokat a kulturigényeket, amelyekre méltán igényt tartanak ezek az egyének, másodsorban pedig azért nem, mert ezekre a helyiségekre a laktanyákban szükségünk lesz, azt az állapotot ugyanis, amely ma még fennáll, (Borbély-Maczky Emil : Reméljük, nem tart sokáig!) hogy az engedélyezett trianoni létszámnak csak 60%-át tudjuk betölteni, nem szándékozunk örök időkig fentartani. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) A legrövidebb időn belül igyekszünk ezeket a hiányokat kipótolni és teljesen betölteni. (Helyeslés.) Ennek a létszámnak szüksége lesz az összes rendelkezésre álló laktanyahelyiségekre. Ebből a szempontból is sürgős tehát, hogy valami történjék az irányban, hogy ezek a szükséglakások megszüntettessenek és katonai célokra visszaadassanak. (Helyeslés a középen.) Ez elé azonban nagy nehézségek tornyosulnak. Elsősorban az, hogy bár érvényben van a régi beszállásolási törvény, ennek teljes ridegségében való gyakorlása ma lehetetlen, mert a lakások sok helyütt még le vannak kötve. A városok t. i. sok helyütt nem képesek megfelelő számban lakást adni ott, ahol a lakásforgalom még kötött, mert hiszen nincs a szabadforgalomban lakás, amelyet a város átvehetne és átadhatna az illető tiszteknek. Továbbá azért sem lehetséges, mert hiszen abban az időben, amikor ezt a beszállásolási törvényt megalkották, az volt a helyzet, — és ezt a törvény elő is írja — hogy minden tiz évben lakbérpuhatolásokat kell végezni. Ezeknek a lakbérpuhatolásoknak alapján állapítják meg minden helységben a lakbért, és ezt a lakbért köteles azután fizetni az illető tiszt, ha a beszállásolási törvény alapján neki járó lakást kap. Ebből következik, hogy körülbelül azt a lakbért kapta, amilyent az illető helyiségben egy ilyen lakásért fizetni szoktak. Ha az illető község természetben kiutalt egy lakást, mert maga a tiszt nem tudott kapni, viszont ezt lakásbéréből megfizette, a község nem igen fizetett rá erre a lakbérre, azaz nem volt belőle nagy anyagi vesztesége. Ma a helyzet egészen más. A lakbéreket nem lakbérpuhatolások alapján állapitják meg, hanem egyoldalúan állapitják meg a kormányzat részéről és természetszerűleg a nagy takarékosság elvénél fogva lehetőleg alacsonyan. Mármost a tényleges helyzet az, hogy ahol a lakások már fölszabadultak, ott körülbelül 100%-kai drágábbak a szabadforgalomban, mint amennyit a tisztviselők lakbér cimén kapnak. A tiszt tehát maga nem tud ebből az összegből megfelelő és őt megillető lakást bérelni, ha pedig az illető községeket a beszállásolási törvény alapján kényszeriteném arra, hogy a tiszteket megillető lakást természetben kiadják, abból az következnék, hogy a község kénytelen ezt a hiányzó 100%-ot ráfizetni, ez pedig a községek anyagi helyzetét rendítené meg. Természetszerű tehát, hogy ezek folytán a községek lehetőség szerint védekeznek a beszállásolási törvény alapján való lakáskiutalás ellen. Természetszerű az is, hogy a honvédelmi kormányzat nem követelheti tőlük teljes ridegséggel a törvény végrehajtását. Ami az épités kérdését illeti, már hosszabb idő óta keressük a népjóléti minister úrral együtt annak lehetőségét, hogy épités révén létesitsünk a különböző helyőrségi tiszti és altiszti karának megfelelő lakást. Ez azonban pénzügyi kérdés és tisztán attól függ, hogy rendelkezésünkre tudja-e bocsátani a pénzügyminister ur ehhez a szükséges összegeket, vagy nem? Sajnos, eddigelé még ebben a tekintetben eredményt elérni nem tudtunk, marad tehát az a másik mód, hogy valamilyen más módon építsünk. Ebben a tekintetben mindent elkövetünk, ami lehetséges és némi