Képviselőházi napló, 1927. VI. kötet • 1927. június 22. - 1927. november 18.

Ülésnapok - 1927-88

Az országgyűlés képviselőházának országon törvénybe is van iktatva, aminek értelmezése azonban természetesen nem a törvény értelmében történik, hanem a közigazgatási hatóságoknál mindenki a maga egyéni felfogása szerint kezeli ezt a kérdést. Mindenekelőtt hiányolom azt, amit a múltkori javaslat tárgyalásánál elmondottam, hogy tudniillik a sorrend megvan f orditva.Ha azt akarom, — maga az ajánlás is rámutat arra, hogy a munkás szabadidő felett rendelkezzék, — akkor ennek alapfeltétele az, hogy meg kell határozni azt az időt, amelyet a munkás munkában tölt. Hiányolom azt, hogy a minister ur nem azzal kezdi e szociális javaslatok beterjesztését, hogy a 8 órai munkaidőről szóló washingtoni egyezményt kivánja ratifikálni, hanem olyan jelentéseket és javaslatokat tárgyalunk, melyeket mi szintén elfogadunk, de amelyekről meg vagyunk győződve, hogy a meglévő állapoton nem sokat változtatnak. Méltóztssanak tisztában lenni azzal, hogy e javaslatok elfogadása esetleg jelenthet anynyit, hogy a Munkaügyi Hivatal statisztikájában Magyarország ezentúl nem fog olyan alacsony számmal szerepelni a javaslatok ratifikálása tekintetében. A kormány azonban csak azokat terjeszti elő, amelyek elfogadása az ipari kapitalizmusra nem jelent valami nagyobb terhet. Nem akarom lebecsülni azokat a nehézségeket, melyekkel a magyar iparnak meg kell küzdenie a külföldi versennyel szemben. Teljesen méltányolom, hogy nekünk még ha áldozatok árán is, fenn kell tartanunk azt az ipart, amely minőségben, versenyképességben és minden tekintetben méltó a külföldi iparhoz. De viszont á magyar ipar ne éljen vissza azzal a felfogással, amely mindenütt kifejezésre jut. Mi igyekszünk ugy a fővárosnál, mint az államnál mindenütt keresztülvinni azt a felfogást, hogy mindazok a cikkek, amelyek Magyarországon gyárthatók és előállíthatók. Magyarországon szereztessenek be még az esetben is, ha azok a cikkek valamivel drágábbak, mert akkor itt marad az országban a kifizetett munkabér, mint nemzeti vagyon. Viszont, ha az árut külföldről hozzuk be, akkor — eltekintve ennek a kereskedelmi mérlegre gyakorolt helytelen hatásától — az az érték elvesz a nemzeti vagyon számára és^ azt kárpótolni nagyon nehéz. Ezzel a felfogással azonban nem szabad visszaélni; látjuk például, hogy most a közúti vasúttársaság vagonszállitásainál körülbelül 100% differencia van. Nem lehet odáig elmenni, hogy az autóbuszok megrendelésénél Quasi monopóliumot kivannak biztositani egyes üzemeknek, amikor pedig ezek az autóbuszok árban és talán minőségben is súlyosan kifogásolhatók. Az ellenőrzést ebben az irányban is ki kell terjeszteni. Ez azonban mégnem elég. Kívánatos volna, ha a kormány részéről nyomatékos kijelentések történnének, hogy az a helytelen munkabérpolitika, amely itt folyik, nem tartható fenn. Méltóztassék tisztában lenni azzal, hogy nemzeti veszedelem az a munkabérpolitika, amelyet a Gyosz-ék és a többiek követnek. Nemzeti veszedelem azért, mert ha nem sikerül a belső fogyasztást emelni, ha nem sikerül a munkásoknak és tisztviselőknek lehetővé tenni, hogy a munkabérükből meg tudjanak élni, nemcsak szűkösen, hanem hogy valamelyes kulturigényeket is ki tudjanak elégiteni, ez nagyobb veszedelem, mint amit az első pillanatban el lehet gondolni. Tudom, erre azt a választ kapjuk, hogy: ez a versenyképességet befolyásolja, nem leszünk konkurrens88. ülése 1927 november 15-én, kedden. 363 képesek, stb. Nagyon sok olyan tételt tudnék mutatni minden egyes részvénytársaság könyveiben, ha erre lehetőség és alkalom volna, ahol bő alkalom nyilnék a takarékosságra. (Ugy van! balfelől.) Nincs semmi szükség arra, hogy igazgatósági tagoknak tisztán jelenléti díj címén milliárdok fizettessenek ki. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Nincs semmi szükség arra, hogy egyes kis családok bankokkal szövetkezve quasi .kisajátítsák a részvénytársaságokat és azokat nem mint részvénytársaságot, hanem mint saját tulajdonukat kezeljék, fütyüljenek a részvényesekre, akik osztalék címén tényleg nevetséges összeget kapnak. Ez is olyan kérdés, amellyel foglalkozni kellene, azért, mert az ipari kapitalizmus mindig arra hivatkozik, hogy nem birja el a terheket. Én nagyon sok ipari vállalatot ismerek, amelynek annak idején, mikor Nagy-Magyarország volt, csak egy saját fogata volt és egy úgynevezett napi bérkocsit tartott. Ma azt látom, hogy ezeknek a vállalatoknak 6—8 autó áll rendelkezésükre. Ne méltóztassék azt hinni, hogy én kifogásolom azt, hogy ezek az üzemek üzleti ügyeik gyors és célszerű lebonyolítása céljából modern közlekedési eszközöket vesznek igénybe. Én kifogásolom azt a felesleges luxust, amely itt kifejezésre jut s azt, hogy a takarékosság csak a munkabéreknél érvényesül. A takarékosság csak a nincstelen szegény emberekkel kapcsolatban érvényesül, akik nem tudnak ellene védekezni, akik a mai rossz gazdasági viszonyok folytán kénytelenek eladni munkaerejüket és kénytelenek odadobni magukat. Hogy ez milyen fontos, arra csak egy példát kivánok felemlíteni. A bányaiparban közel három év óta nagyon rosszak a gazdasági viszonyok. A munkásokat hetenként 2—3 napon át foglalkoztatják. Adatokat soroltam itt fel, világosan illusztrálják azt a helyzetet, amely volt. Nem hitték el, mig végre egyszer az egész kerület munkássága megunva ezt az állapotot, útra nem kelt, amiből azután majdnem országos botrány és zendülés lett. Azt hiszik az urak, hogy azóta a viszonyok lényegesen változtak? Senki sem kutatja, hogy az a munkás mikép tud megélni két-három napi munkabérből. Voltak idők. amikor szintén ilyen nehéz volt a helyzet, tehát miért nem tartotta , szükségesnek a kormány, hogy bármilyen áldozatok árán is odahasson, hogy ezek a munkások, akik egy héten csak két-három napot tudnak dolgozni, az ipari vállalatok részéről, valamilyen pótlékban részesüljenek azokra a napokra is, amikor nem tudnak dolgozni. Nem az ő hibájuk volt, hogy nem tudtak dolgozni, mert szívesen^ dolgoztak volna. A munkaidő rendszertelensége folytán — azt hiszem a minister urat ez külön fogja érdekelni — megtörtént Sajószentpéteren, Sajókazán, Sajókazinczon és még több helyen, hogy a munkások reggel 6 óra helyett reggel 4 órakor mentek be dolgozni és dolgoztak nem^ délután 2 óráig, hanem 3—4 óráig, hogy a két-három nap alatt valamivel többet keressenek. Ezt sem a* bánya-, sem a közigazgatási hatóság nem kifogásolta, arra való hivatkozással, hogy a kérdés nincs szabályozva és igy a munkások tetszésére van bizva, hogy mennyit kivannak dolgozni. Csak pár számadatot kivánok felsorolni annak jellemzésére, hogy a munkások bére nem a külföldi államokhoz, hanem a békéhez viszonyítva milyen alacsony. Nem a mi adatainkat, hanem a munkaadók központjának adatait használom fel, tehát azokat az adato58*