Képviselőházi napló, 1927. VI. kötet • 1927. június 22. - 1927. november 18.

Ülésnapok - 1927-88

364 Az országgyűlés képviselőházának 88. ülése 1927 november 15-én, kedden. kat, amelyeket a munkáltatók állítottak össze. Elfogadom ezeket, bár azok valószínűségéhez sok megjegyzést tudnék fűzni. Ezen adatok szerint mig a munkás 1914-ben a bányaiparban vásárolhatott l53 kilogramm kenyeret, 1926 decemberében már csak 1*51 kilogrammot, a faiparban 1*80 kilogrammal szemben 1-19 kilogrammot, a malomiparban 1-50 kilogrammal szemben 1-07 kilogrammot, a téglaiparban 176 kilogrammal szemben 0-79 kilogrammot, tehát a békéhez viszonyítva 44-9%-ot. Ha a külföldi munkabérekkel teszünk összehasonlítást, azt látjuk Németországban a munkás egy napi keresetéből vásárolhat magának 146 kilogramm kenyeret, Magyarországon csak 10-3 kilogrammot, húsból Németországban 2-09 kilogrammot, nálunk csak 1*5 kilogrammot, burgonyából Németországban 411 kilogrammot, nálunk csak 33 kilogrammot, tehát nálunk sokkal kevesebbet, pedig itt húst, burgonyát és egyebet termelünk; Németországban mégis sokkal olcsóbban, jobban tud megélni a munkás a maga munkabéréből. Nem akarom azt mondani, hogy ez a helyzet csak a munkásoknál van így, hiszen ugyanez a helyzete van az iparban foglalkoztatott tisztviselőknek is, sőt még rosszabb, ha a lakásviszonyokat vesszük alapul, mert ha a tisztviselő ma a békében fizetett lakbérét akarná megfizetni, ugy fizetésének 65—75%-át volna kénytelen csak lakásra kiadni. Ezek a kiragadott adatok bizonyítják, hogy mennyire káros az a munkabérpolitika, amelyet nálunk a munkáltatók folytatnak és nem volna szabad minden siránkozásuknak deferálni, hogy nem birnak több bért fizetni. Hogy egy nyomorúságos kis bérjavitást kapjanak a munkások, ahhoz arra volt szükség, hogy a népjóléti minister ur közvetítsen, mig végre a munkáltatók 2—4 fillér órabéremeléseket adtak. Azt mondja a minister ur. hogy nem áll rendelkezésére semmiféle eszköz. Bocsánatot kérek, én nem osztozom ebben a felfogásban. Legyen szabad rámutatnom arra, hogy a nyomdaiparban már békeidőben, tehát már nagyon régen, az állami szállításoknál feltétel gyanánt ki volt kötve, hogy csak azok az üzemek jöhetnek figyelembe, amelyek munkásaikat kollektiv szerződés alapján dolgoztatják. A munkaviszony rendezése ott a legfejlettebb, ahol kollektiv szerződések állanak fenn, amelyek a munkaviszony minden részére kiterjedő megállapodásokat foglalnak magukban. Elismerem, hogy ez nem minden iparban van meg, de a minister ur kiköthet bizonyos sémákat és kimondhatja, hogy az állami szállításoknál előnyt ad azoknak a vállalatoknak, amelyek a nyolc ói-ai munkaidőt bevezették, vagy amelyekről hatóságilag megállapítható, hogy munkásaiknak szociális ir intézményeket állitoítak fel, így munkásfürdőket, szanatóriumokat. Ugyanis előny ösebb helyzetben van és olcsóbb ajánlatot tud tenni az a munkáltató, aki mindezeket á kérdéseket elhanyagolja, hosszú ideig dolgoztatja munkásait, velük nem törődik, semmiféle szociális igényüket ki nem elégíti, mint az a munkaadó, aki ezeket a terheket talán nem önként, a munkások nyomása alatt azok szervezettsége miatt vállalta. Ez utóbbinak kétségtelenül több terhe van. de miért jusson hátrányosabb helyzetbe, mint a másik. A magánkapitalizmusnál ezt ugy sem veszik figyelembe, a maeánválLalkozó csak azt nézi, hosry mi az olcsóbb iés előny ösebb, de az államnak a közszállitásoknál magasabb szempontból kell bírálnia ezeket a kérdéseket és nemcsak a munka minőségére, hanem ezekre a körülményekre is súlyt kell helyeznie. Én azonban előlegezem azt a bizalmat, hogy az az üzem, amely munkásainak szociális helyzetével törődik, az a munka minősége tekintetében is különbet pre dukál, mint az, amely erre kevesebb gondot fordít Csak annak a munkaadónak van szive, tisztességes, becsületes jó munkát szállítania, amelynek van szive munkásaival szemben. Akinek nincs szive munkásaival szemben, annak nincs szive és kellő érzéke ahhoz, hogy tisztességes, jó munkát szállítson, mert ki akar uzsorázni mindenkit, így munkásait is ép ugy, mint rendelőit és nem törődik azzal, hogy milyen munkafeltételt szab munkásainak. Szóbakerült itt a bérek valamikénti rendezésének kérdése Huszár Károly képviselő urnák legutóbb az egykéről kapcsolatos beszéde kapcsán, Huszár Károly azt a felhívást intézte hozzánk is, járuljunk hozzá ahhoz, hogy a bérrel dszer gyökerében megváltoztattassák r és olyan bérrendszer létesüljön, amely lehetővé teszi, hogy a nagy családos munkások többet keressenek. Nagyon szívesen hozzájárulunk^ ehhez, méltóztassék erre vonatkozólag a kormánynak akár törvényjavaslattal jönnie, akár más móden propoziciót tennie, csak hangsúlyoznom kell, ez nem jelentheti azt, hogy a mai munkabér, melyről megállapítottam, hogy a megélhetéshez egyáltalában nem elegendő, leszállittassék és ebből a redukált munkabérből adassék másoknak valamilyen pótlék. Ha ez a pótlék akár az állam részéről adatik, akár a munkáltatók kényszeríttetnek arra. hogy valamilyen caaládi pótlékot adjanak munkásaiknak, a magunk részéről a legnagyobb készséggel hozzájárulunk ehhez, de nézzünk szembe azzal a veszéllyel is, amelyet ez jelent és ne becsüljük le a munkaadóknak ezzel az intézkedésével szemben elfoglalandó állásfoglalását sem. Mert ma a felvételnél csak azt a körülményt vizsgálja a munkaadó, hogy egészséges-e, nem beteg-e és nem fog-e az üzem terhére esni. Ha egy ilyen rendelkezés életbelép, akkor a munkáltató azt is meg fogja kérdezni attól a muskástól. hogy hány gyermeke van s ha azt fogja mondani az illető munkás, hogy neki hét gyermeke van és a munkáltató tudja, hogy ez neki bér tekintetében többletet jelent, akkor nem fogja az illetőt felvenni és alkalmazni. Vagy ha a munkások elbocsátásáról, ha üzemredukcióról van szó, akkor elsősorban a nagycsaládu embereket fogja elbocsátani, mert kapitalista szempontból neki érdeke, hogy a munkabér alacsonyabb legyen és a termelési költségek ezzel redukáltassanak. (Jánossy Gábor: Talán nem lesz olyan szivtelen! — Esztergályos János: Ha a képviselő ur ezt hiszi, akkor nem ismeri a tőkét!) Erre vonatkozóan legyen szabad felhívnom az igen t, képviselő ur figyelmét arra, hogy ma már vannak mukáltatók, akik segédmunkásnak nem vesznek fel olyanokat, akik leventekötelesek, mert nem akarják vállalni azokat a terheket, amelyek a leventegyakorlatozás folytán rájuk esnek. Most méltóztassanak elgondolni, hogy mennyire fognak élni ezzel a joggal, ha ez nem lesz törvényileg valamilyen módon körülbástyázva és olyan módon nyújtva a munkásoknak, hogy ez ne jelentsen rájuk nézve a munkaviszonyban is hátrányt. De egy másik kérdést is meg kell itt említenem és ez az, hogy az is elképzelhetetlen valami, hogy egy munkás például 15—20 éve dolgozik egy üzemben, vagy még hosszabb ideig is, és egy szép napon minden indokolás nélkül