Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.

Ülésnapok - 1927-70

428 Az országgyűlés képviselőházának ? ben ülni (Zaj a szélsőbaloldalonJ és nem fog-*; bekövetkezni, hogy a külvárosi gyógyszertárak, majd utánuk a vidéki városok gyógyszertáriad ennek az intézkedésnek következtében tönkremennek, Ne méltóztassék azt hinni, hogy itt a munkásbiztositó valami nagy öszszegeket fog megtakarítani. A gyógyszerszámlák összege a munkásbiztositó budgetjének mindössze 5 százalékát teszi ki. Az árakat mindig a, minister ur határozza meg, tehát valami roppant nagy differencia nem lesz a között, ha. ezeket la gyógyszereket a házi patikában, vagy pedig a nyilvános gyógyszertárakban szerzik be (Vass József népjóléti és munkaügyi minister: Akkor kár volt a sok táviratra költeni!) és a közönségnek is sokkal kényelmesebb lesz, hogyha a legközelebbi patikában fogják beszerezni. (Györki Imre: Nem fizetődnek ki ia táviratok! —Zaj a szélsőbaloldalon.) Anélkül, hogy a legkisebb váddal illetném az intézeti gyógyszertárakát, hivatkozom a komimün gyászos korszakában működött gyógyszertárak helyzetére. A gyógyszertárak akkor közintézmények voltak, nem volt gazdájuk, ami azt jelentette, hogy ha behoztak egy komplikáltabb receptet, azt mondták az illetőnek: „ez nekünk nincs", elküldték egy másik gyógyszertárba, néha egy harmadikba. Egyegy komplikáltabb pirularecept megcsinálásával néha öt patikán végigküldöztek valakit. A gyógyszerésznek az volt az érdeke, hogy mentől kevesebbet dolgozzék és nem törődött az emberekkel. Az intézeti gyógyszertárak soha sem váltak be, és azt hiszem, most sem fognak beválni. Mély tisztelettel arra kérem a minister urat, kegyeskedjék megnyugtató kijelentést tenni. Tegnap is ki méltóztatott jelenteni (Rothenstein Mór: Nem lesznek államositva a patikák!), hogy nem fog a javaslaton változtatást eszközölni. Arra kérem, kegyeskedjék megnyugtató kijelentést tenni — legalább a törvénymagyarázatba kerüljön bele, hogy a gyógyszerészek meg legyenek nyugodva -hogy továbbra is ugy fog maradni, mint eddig volt, mert hiszen eddig is volt a munkásbiztositóriak gyógyszerészete, ezek azonban nem adtak gyógyszert, csak a benti rendelésre, a városba pedig nem adtak ki recepteket. Azt kérjük, méltóztassék erre nézve megnyugvást adni, hogy az esetleg már meglévő, vagy még létesítendő gyógyszertárak és a meglévő gyógyszertárak nem fognak a kintlévő ambuláns betegeknek gyógyszereket kiadni, és csakis a zárt intézetben elhelyezett fekvő betegek szükségletét fogják kielégiteni. Azt hiszem, az elmondottak meggyőzték a minister urat arról, hogy a gyógyszerészi kar nem kér lehetetlen dolgot, amint a mai dél előtt folyamán képviselőtársaimmal beszélgetve én is meggyőződtem róla, hogy képviselőtársaim többségének is ez a felfogása. (Dréhr Imre: Sürgönyök alapján!) Erre való tekintettel mély tisztelettel kérem a minister urat, hogy megnyugtató választ kegyeskedjék adni. Elnök: Szólásra következik? Esztergályos János jegyző: Kéthly Anna! Kéthly Anna: T. Képviselőház! A 34. §-nak a gyógyszerekre és a gyógyszertárakra vonatkozó rendelkezéseivel utánam felszólaló képviselőtársam fog foglalkozni. Én csak a szakasz 7. bekezdésének egy hibájára akarok rámutatni. Azt mondja ugyanis ez a bekezdés, hogy az alapszabály állapítja meg azt a legkisebb '. ülése 1927 június 18-án, szombaton. időtartamot, amelynek elteltével ugyanaz a gyógyászati segédeszköz ismételten adható. Én ezt az ellátottakra felettébb sérelmesnek tartom és azt hiszem, hogy kizárólag az orvos diszkrecionális joga megállapítani, hogy mikor tartja szükségesnek ugyanazt a gyógyászati segédeszközt még egyszer rendelni. Ugy, hogy én itt nem tartom helyesnek, hogy az orvos kezét megkössék akár alapszabállyal, akár más egyéb rendelkezéssel. Épen ezért javaslom e szakasz 7. bekezdésének törlését. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Esztergályos János jegyző: Szabó Imre! Szabó Imre: T. Képviselőház! Már az általános vitánál emiitettem, hogy a régi országos pénztárnál és a régi kerületi pénztáraknál mennyi baj volt a gyógyászati segédeszközök, de még inkább a gyógyszerek beszerzése körül. Sajátságos, hogy itt két tényezővel kellett megküzdeni a pénztárak vezetőségének. Meg kellett küzdenie a gyógyszerészek és gyógyászati segédeszköz-kereskedők és gyárosok önzésével, mondhatnám, kapzsiságával, . mert hiszen ezeknél a beszerzéseknél a pénztár óriási mértékben volt érdekelve és a betegsegélyző pénztáraknak nem utolsó nagyságú tételét jelentette sohasem a betegek gyógy^ szerrel és gyógyászati segédeszközökkel való ellátása, és ezek a beszerzések óriási összegeket tettek ki. Sokáig, éveken keresztül kértünk és könyörögtünk az akkori kormányoknál, engedjék meg a munkásbiztositó pénztáraknak, hogy ahol megfelelő rendelőintézeteik vannak, ott saját házigyógyszertárakat állithassanak fel. Lehetetlenségnek tartottuk pl. azt a csomagolási luxust, amelyet a gyógyszertárak űztek, amelyet a szegény emberek és — valljuk be őszintén — az adófizető polgárok filléreiből is, kénytelenek voltunk megfizetni, hogy ezeket a cifraságokat beszerezhessük. A gyógyszerészekkel hiába próbáltunk megállapodásra jutni és ezektől a diszesebb csomagolásoktól megszabadulni. (Gaál Endre: Ez tévedés! Nem igy van!) Én jobban emlékszem, t. képviselőtársam, hogy nem tévedés, mert volt igenis megállapodásunk, amellyel sikerült redukálni ezeket a diszes csomagolási költségeket. De a gyógyszerészek saját jól felfogott, önző anyagi érdekeikből nem mentek és nem mennek odáig, mint ahogy mi szeretnők (Gaál Endre: A legolcsóbbat adják!) Viszont igaz, meg kell állapitani, hogy a betegek maguk is igen sok tekintetben akadályozták ezt a törekvésünket, mert a betegek valahogy pszichológiailag inkább voltak bizalommal a díszesebben csomagolt gyógyszerek iránt és azt hitték, hogy a kevésbé, diszesen csomagolt vagy adjusztált — ahogy mondani szokták — gyógyszerek kevésbé jók, úgyhogy a beteg sem volt ezzel a kiszolgálással megelégedve és valahogy átment a köztudatba az, hogy a pénztár nem akar jó gyógyszert adni, csak olcsó szurrogátumokkal igyekszik gyógyitani a betegeket. Meggyőződtem azonban, hogy ezt a véleményt igen sok esetben maguk a gyógyszertárak hintették el, és hogy igyekeztek a betegek ebbeli felfogását alátámasztani. Sokáig hosszú vita volt efelett a kérdés felett, mig végre legalább egy helyen, a budapesti kerületi pénztárnál, ahol óriási tömegű beteg fordul meg, berendeztek helyesen és jól egy házi gyógyszertárat, amely nem a külsőségekre ad, hanem gyógyszert ad megfelelő csomagolásban és amely nem a csomagolásra, hanem a gyógyszerre helyezi a súlyt. Csoda-