Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.
Ülésnapok - 1927-69
Az országgyűlés képviselőházának 69. szeri (ugyanaz, de viszont az államnak a régi törvény szerint arra is joga volt, hogy az önkormányzat bármelyik szervének ülését a saját közegei által vezettesse, vagyis az elnököt delegálhassa, :a vétójognál fogva pedig megvolt az államnak az a törvényes joga, hogy hivatalból megsemmisítette az önkormányzat határozatait. Én a magam részéről itt is feltétlenül súlyt helyezek arrai, hogy az államhatalom ne csak élhessen a vétójoggal, hanem ezt a vétójogot többizben is kénytelen legyen gyakorolni akkor, amikor laz önkormányzat struccpolitikát folytat és amikor ugyanazt a határozatot kétszer-háromszor megismétli. Ezzel szemben feltétlenül szükséges, hogy a javaslat ugy szabályozza a vétójogot, hogy azáltal a >'"^del)kezés módositása is lehetővé váljék. Elméletileg el lehet ugyan képzelni, hogy a kinevezett elnök vétójoga esetleg alkalmas 'a pártdiktatúra ellensúlyozására, de az eddigi tapasztalatok szerint ezzel kapcsolatban ugyancsak alapos kételyek merülhetnek fel. Az 1907 : XIX. te. alapján ugyanis ahányszor az állam élni akart törvény adta jogával a munkásbiztasitás intézményében is, e körül mindig nagy lárma és művihar keletkezett ugy szóban, mint írásban, propagandahadjárat indult meg, hogy az államot az őt kétségkívül megillető jogtól elüssék azzal a hálás jelszóval, hogy lábbal tiporják az önkormányzat és a munkásság jogait. Erre szoktak ma i.s hivatkozni, pedig én azt állitom, hogy ez az önkormányzat valódi önkormányzat és aki azt gyakorolni fogja, az önkormányzatot helyes irányban tudja vezetni. Ha pedig helytelen irányban vezetné, az a nemzet kárára volna. Én a magam részéről tehát nagyon helyeslem, hogy à törvényjavaslat minősített többséghez köti a határozatok hozatalát. Ez ugyanis megakadályozza azt, hogy akár a biztosítottak, akár a munkaadók érdekeltsége egymás fölé kerekedhessék. Nekünk ugyanis a törvényjavaslattal szemben egyik legkardinálisabb követelésünk, hogy azt a párharcot, amely a pénztárban volt, minden körülmények között eliminálják hogy a Munkásbiztositó Pénztár intézménye ne legyen más, mint közegészségügyi intézmény, amely tisztán a biztosítottak érdekeit támasztja alái. A munkásbiztositás szolgáltatásainak két iránya van, egyrészt a természetbeliek, amelyek lehetővé teszik a megbetegedett tag egészségének helyreállítását, másrészt a készpénzszolgáltatások, amelyek a megbetegedett vagy az arra, igényjogosult tag elveszített munkakeresményét kárpótoilják. Az utóbbiakról már az előbb szólottam, most csak a természetbeli szolgáltatásokkal kivánok foglalkozni. A természetben nyújtott szolgáltatások között szerepel az orvosi segély is, amely kétségtelenül a legnagyobb jelentőségű a munkásbiztositónál, hogy az orvoskérdést a pénztár keretén belül miként rendezaük, a legnagyobb fontosággal bir, nemcsak a pénztár szempontjából, hanem általános közegészségügyi szemponttok isw Nagyon örülök annak, hogy Griger t. képviselőtársam arra hivatkozott, hogy a pénztárnál vannak jó és vannak rossz orvosok es hogy ő azt kívánta, hogy a pénztárnál csak jó orvosok legyenek. Ebből a szempontból én is azt tartom kívánatosnak, hogy r az orvoskérdés akként rendeztessék, hogy a pénztárban csak jó orvosok legyenek. Az orvoskérdés egyik kardinális, alapvető tétele, hogy a pénztárak tagjainak részére a legjobb orvosi ellátás biztosittasülése 1927 június 17-én } pénteken. 3ê5 sék. A jó orvosi elátás, a munkásbiztositási intézmény fundamentálist pillére a jól fizetett és megelégedett orvosi kar. A másik kardinális tétel az orvosi kar harmonikus együttműködése a pénztári adminisztrációval. Helytelen álláspont az, hogy bármelyik fél a másik felen feltétlenül uralkodni akar. Az ilyen állapotok harcokhoz vezetnek s az ilyen harcoknak nemcsak a Pénztár tagjai, hanem legfőképen maga a Pénztár adja meg az árát. Az orvos nemcsak gyógykezelője, gyógyítója a pénztári tagoknak, hanem átvitt értelemben elbírálója és utalványozója is, a Pénztár egyéb szolgáltatásainak, tehát ugy a természetbelieknek, mint a készpénzbelieknek. Ezzel szemben a Pénztár vezetősége végzi az adminisztrációt és előteremti azokat az összegeket, amelyek a szolgáltatások kielégítésére szükségesek. Ha elismerjük azt, amit a Pénztár igazgatója egyik cikkében irt, hogy a pénztári orvosok a munkásbiztositás pllérei, akkor meg kell állapitani azt is, hogy minden pénztári orvos azzal a ténnyel, hogy pénztári orvossá lett, a pénztárak pénzszekrényeinek kulcsát is zsebében tartja, mert az ő véleménye szerint folynak ki a pénztárak száz és száz milliárdnyi jövedelmei. Ha tehát ez az előbbiek igaz és logikus következménye, ugy a Pénztár vezetőségének, legfőképen a felügyeleti hatóságnak arra kell törekednie, hogy ez ugy is legyen, hogy a harmónia közöttük meg ne zavartassék. Sajnálattal kell azonban megállapítanom, hogy a harmonikus együttműködés mindkét részről hiányzik. Az orvosok testületileg mindig szembeszálltak a Pénztár vezetőségével. Én, miután semmiféle nexusban nem állottam és nem állok a Pénztárral, tehát személyes averzió sem az egyik, sem a másik oldalról nem vezet, feljogosítva érzem magamat, hogy elfogulatlanul bíráljam el ezt a kérdést. Mint objektiv szemlélőnek, meg kell tehát állapitanom, hogy mióta az 1907 :XIX. te. életbelépett, azóta állandó, — hogy ezt a rossz kifejezést használjam — bérharc állott fenn az orvosi kar s a Pénztár között, de meg kell hogy állapítsam azt is, hogy e mögött nem mindig pénzügyi kérdések, hanem hatalmi kérdések húzódtak meg. Hogy a helyzet az utóbbi időkben tényleg javult, ez a minister ur személyes beavatkozásának és bölcs belátásának köszönhető, aki talán jobban meg tudta érteni és honorálni az orvosi társadalom követeléseit és kéréseit. Azt is mindenki beláthatja, hogy a kisebb kvalifikációju ember intézkedéseinek nem szívesen rendeli alá magát az egyetemi képzettségű ember. Ez ismétlődött meg a közigazgatásban s itt, a Munkásbiztositó Pénztárban is. Ebből a szempontból is fontos a magasabb kvalifikációju emberek alkalmazása a tisztviselői kar összeválogatásánál. Ha megfelelő intelligenciájú emberek kerülnek össze, remény van arra, hogy ez az áldatlan harc nem folyik tovább a Pénztár keretén belül. Lehetetlennek tartom azt a nyelvöltögetést, amely a minister ur háta mögött ebben a pillanatban is mindkét részről folyik. Hogy a harc teljes legyen, szemben azokkal az intenciókkal, amelyeket a minister ur részéről tapasztalunk az orvosi társadalommal szemben, — a minister ur megértő szavait az orvosok valamenynyien, szívesen hallják, rendelkezéseinek szívesen alávetik magukat — a minister ur ministeriumának illetékes ügyosztályai részéről, ahol á legjobban kellene őrködni a közegészségügyi érdekek fölött és ahonnan minden erővel biztosítani kellene a pénztár zavartalan 52*
