Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.
Ülésnapok - 1927-69
340 Az országgyűlés képviselőházának 6 munkásnál, hogy gyermekét patkány riágta meg és vérmérgezés következtében meghalt. (Esztergályos János: Az Angyalföldön és a Külső Soroksári-uton is!) Az ilyen lakásban hiányzik mindaz, amit egy egészséges polgári és erkölcsi élet alapjainaik szoktak tekinteni: a család önálló exisztenciája, a szülők nemi életének a gyermekek elől való elrejtése, a gyermekeknek az éjjeli pihenés alkalmával nem szerint való elkülönítése és ezzel szeméremérzete fejlesztése^ a gyermek neveléséhez szükséges szabad idő és nyugalom. A legtöbb ember — és ez természetes is — a körülmények szerint alakiul. Mit várhatunk mi a gyermekektől, akik már zsenge korukban mindazzal találkoznak, ami a lét brutalitását érezteti velük? Mit várhatunk nagyvárosok proletárjaitól, mit a társadalmi rend nagy mocsaraitól, amelyekben erkölcs, bizalom, tisztesség merül el. És mégis-mégis mit tapasztalunk? Azjt, hoígy akárhány proletár jobb, mint az őt környékező külvilág, hogy olyan virágpompával és napfénnyel takarja be a körülötte levő_ sivár és kopár világot, hJogy a mjunkások körében az erkölcsi nagyságnak olyan megható jelenségeit találjuk, amelyek kizárják azt, hogy az emberiség jobb jövőjébe veteítt hitről lemondjunk, hiszen az áldozatkészségnek, szeretetnek és hűségnek olyan példái, hogy irigyelhetné azt minden más társadalmi osztály. Isten különös kegyelméből szegény munkásembernek lelkipásztora vagyok, az voltam a Felvidéken, ahol földhözragadt, sápadt, Ínséges bányászoknak papja voltaira és vagyok ma is. — hi veimnek 80 százaléka ipari munkás — (Strausz István: Bár sok ilyen papunk volna!) és mit tapasztalok 1 ? Többek közt azt, ihogy a proletárok ! szjer'etik gyermekeiket^ (Ugy Ivan! Ugy van!) nemcsak egészséges, ép gyermekeiket, hanem beteg, tehetetlen gyermekeiket is. Számtalanszor voltam tanuja, hogy munkásemberek, akik a legnagyobb Ínségben élnek, akik napról-napra tengetik élesüket, gyermekeik betegsége vagy elhalálozása alkalmával szinte vigasztalhatatlanok voltak. Nem volt meg a mindennapi kenyerük, de gyerekük egy rakás volt, az édesanya talán szive alatt egy uj életet hordozoltt és mégis mi volt a panaszuk? »Ahol ennyi gyereknek akaidt ennivalója, ez a kis csöppség is elélhetett volna és az apa olyan szívesen eljátszadozott vele és olyan örömét lelte benne. Szinte csodálatos az az együttérzés, amelylyel ezek a szegény ipari munkások egymás iránt viseltetnek. Nemrég hallottam a tatabányai plébánostól, hogy egy bányamunkás özvegyét temették, öt apró árva állotta körül a koporsót. A plébános megsajnálta őket és feltette magában, hogy a legközelebbi vasárnap a szószékről intelmet intéz híveinek tehetősebb és módosabb tagjaihoz, hogy az árvákról gondoskodjanak. De mi történt? Az, hogy mire erre sor került volna, öt szegény bányász ~~-'• és mindegyik olyan, akinek gyermekáldás dolgában nem volt oka panaszra — az öt árvát házába fogadta. Kérdem a t. Házat, nem méltó-e ez a lelki nemesség és nagyság csodálatunkra és tiszteletünkre és szabad-e csak a sötét felhőt látni és annak aranyos és ragyogó ezüstszegélyét észre nem venni és szabad-e azt az ellenszenvet, — hogy jogos, vagy jogtalan ellenszenv-e, az mellékes — amellyel esetleg bizonyos munkásvezérek iránt viseltetünk, az, ipari munkásság egész tömegére átvinni? (Gaal Gaston: Ki akarja átvinni? — Forster Elek: Senki sem . ülése 1927 június 17-én, pénteken. teszi! — Gaal Gaston: Olyan embert nem ismerek!) Én ismerek százat. Ezekben voltam bátor ecsetelni az ipari munkások életviszonyait és lelkületét. Ami a lelkületét illeti, ezázszázalékig aláírom Vass minister urnák a vita elején mondott ama szavait, hogy az emberek nem rosszak. Ami pedig életviszonyaikat illeti, oda konkludálok, hogy azok felette kritikusak, hiján vannak a méltó emberi lét feltételeinek és élénken illusztrálásául szolgál Disraeli ama megállapítása, hogy az államban két tábor áll egymással szemben, a tőkés és a munkásosztály, egymással nem érintkeznek, nem rokonszenveznek, akarásban, érzésben, gondolatvilágban épugy nem értik meg egymást, mint két planéta lakói. Teljesen igaza van annak az ipari munkásnak, aki a minap azt mondotta nekem: Főtisztelendő ur, én nem igen énekelhetem azt, hogy »Ez az élet gyöngyélet«, hanem inkább szivemből fakad az egyház éneke: »Évának árva fiai, számkivetett maradéki, kik e siralom völgyében, nyavalygunk nagy Ínségben ...« E szociális sebet gyógyitani, azt az antagonizmust enyhíteni, társadalmi réteget az állami és társadalmi rend organizmusába belekapcsolni, benne a nemzeti és kulturális kérdések iránt a szolidaritást felébreszteni és ébrentartani, csak céltudatos szociálpolitikával, komoly szociális reformokkai lehet. (Ugy van! Ugy van!) Igen ám, de a reformokhoz sok pénz kell és az a kérdés, honnan vegye, milyen forrásokból merítse az állam a szociális reformokhoz a pénzt? Vannak, akik azt mondják, tessék a munkásságot mindenféle adótól mentesíteni, tessék a jövedelem- és vagyonadót a legradikálisabb progresszivitás alapjaira helyezni, tessék az örökösödési adót a lehető legmagasabb kulcsban megállapítani, a távoli rokonokat az örökösödési jogból kizárni az állam javára és azt a mindenesetre tetemes jövedelmet, ameiy az emiitett utón az állampénztárba és a községek pénztárába folyik, a köznyomor enyhítésére fordítani. Helyes megoldás ez? A nagytőke, a nagyvállalatok és a gyáripar, amely szerény véleményem szerint^ távolról sem rendelkezik azzal a szociális érzékkel, a szociális haladás igényeivel szemben, amellyel például a Gyosz. 1925. évi jelentésében dicsekszik, (Szilágyi Lajos: Ugy van!) a szociális reformok ilyen finanszirozásával szemben nem helyezkedik olyan mereven szembe, mint az u. n. szociális terhekkel, a szociális terhek vállalásával, egyrészt azért, mert reméli, hogy ez a megoldás idővel kiküszöböli az érdekközösségnek, a közhatalomnak beavatkozását, másrészt azt hiszi, hogy egy ilyen adózási kötelezettséget könnyebben ki tud játszani. Szerény felfogásom szerint az emiitett elgondolás ugyan nem minden alap nélkül való s én is azt tartom, hogy adórendszerünk kiépítésénél elsősorban a szociális szempontra kell tekintettel lennünk s a progresszivitásnak sokkal nagyobb teret kellene biztosítani, mint ahogy az eddig történt, de teljes egészében, a maga szélsőséges radikalizmusában ennek a kérdésnek ezt az elgondolását mem merném magamévá tenni, mert attól tartok, hogy az ilyen adópolitika zavart okozna a termelés organizmusában és megrázkódtatná jogi és gazdasági rendszerünk alappillérét, a tulajdont Ezzel szemben sokkal megnyugtatóbbnak és célravezetőbbnek tartom azt a preventiv gazdasági és pénzügyi "politikát, amely a jö-