Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.

Ülésnapok - 1927-69

Az országgyűlés képviselőházának 69. vedelemmegoszlásban nem kívánatos szédítő differenciákat már eleve megakadályozza és nem szorul az adócsavar utólagos korrekciójára. A szociális reformok legfontosabb feladata épen ezért abban áll, hogy a jövedelemeloszlást az egész szociális testnek táplálkozását ugy szabályozza, hogy minden szerv el legyen látva, a hypertrophia épugy elkerültessék, mint az atrophia. Az egész szociális törvényhozás a maga munkásvédelmével ezt a célt szolgálja. Igaz viszont, hogy a nagytőke és a gyáripar irtózik a szociális terhektől. Arra hivatkozik, hogy a szociális reformok emberbaráti és politikai szempontból kivánatosak ugyan, de a nemzetgazdaság haladása szempontjából egyenesen veszedelmesek. Én azokat az érveket, amelyekkel elő szoktak hozakodni, nem cáfolom, mert igen hosszura nyúlnék a beszédem. (Halljuk! Halljuk!) De ez a beállitás nem állja meg helyét. A legfőbb és legdöntőbb érv, a tapasztalat amellett szól, hogy nem azoknak az országoknak nemzetgazdasága a legfejlettebb és legvirágzóbb, amelyekben legkisebb a munkabér és leghosszabb a munkaidő, ahol a szociális reformok ismeretlenek, kezdetlegesek és csak az elindulásnál tartanak, hanem azoké, amelyek a szociálpolitika terén vezetnek. Az »igazság az, hogy a szociális terhek nemzetgazdasági szempontból egyenesen jó befektetések. (Ugy van! a középen.) Tegyük fel például, hogy egy vállalat takarékosságból vagy mondjuk, profitéhségből elmulasztja azoknak az óvintézkedéseknek bevezetését, amelyek hivatva vannak a munkást a mérges gázok és üzemi balesetek ellen megvédelmezni. Ha mármost az állami iparfelügyelőség beavatkozása folytán — ami, sajncs, ritka esetben történik — a vállalat gondoskodik a kellő védelmi eszközökről, ez mindenesetre kiadást jelent a magángazdaságnak, igy azonban a munkások meg lesznek védve az időelőtti elkopástól, a betegségektől és a balesetektől, úgyhogy a relatíve alig számbavehető magángazdasági költségtöbblet óriási és nagyfontosságú nemzetgazdasági értékeket ment meg. Vagy vegyünk egy másik esetet: a vállalat, ha a gyermek- és női munka kérdése nincs rendezve, nincs korlátozva, kevesebb költséggel dolgozhatik. De ennek a magángazdasági előnynek rettenetes az ára, amelyet a társadalom fizet meg: a gyermekek testi elsatnyulása, erkölcsi lezüllése, a családi élet lazulása, a gyermekhalandóság fokozódása. A nagytőke olcsón jut munkaerőhöz, de ennek a társadalom issza meg a levét, mert az ő vállát terheli a szegénygondozás, (Malasits Géza: Bár gondoznák őket!) az árvaházak, a menhelyek, az elmegyógyintézetek és börtönök fentartása. A nagytőkének, a gyáriparnak ez a tendenciája és módszere, hogy a szociális terhektől amennyire csak lehetséges, megszabaduljon, nem más, mint parazitizmus. És ha azok az urak azt hiszik, hogy szellemesek akkor, amikor azt mondják, hogy az a szociálpolitika, amely az ő megterhelésükkel jár, áldozatkészség idegen pénzerszények rovására, azt válaszoljuk nekik, hogy a szociális reformokkal meg akarjuk akadályozni, hogy a nagytőke, a gyáripar az egész társadalomnak költségére és rovására hallatlan nyereséghez jusson. (Gaal Gaston: Akkor sok törvényt nem lett volna szabad megszavaznia a képviselő urnák! — Uffp van! a szélsőbaloldalon.) Ha én azt clvasom, hogy a Hitelbank, amelynek 150 ipari és kereskedelmi vállalata ülése 1927 június 17-én, pénteken. 341 van, egy évben 41 milliárd korona felesleget számol el — a többletet szivesen elfogadnám — vagy hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank évi haszna 12 milliárd korona, — egészen biztos, hogy annak ötszöröse — (Kun Béla: Az igazgató urak is több milliárdos fizetéseket húznak!) s ha azt hallom, — Györki Imre képviselőtársam emiitette — hogy a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársaság átmentett vagyona 72 millió pengő és vezérigazgatójának évi jövedelme 2 milliárd korona, a mellett az igazgatóság tagjai majdnem egymilliárd korcnát vágnak zsebre: akkor engedelmet kérek, semmi sem tántorit el engem attól a meggyőződésemtől, hogy a nagytőkének, a gyáriparnak teherviselőképessége a szociális terheknek 100—200%-kai való emelése alatt sem roppanna össze. (Kun Béla: És tizszer annyi adót fizethetnének! — Szilágyi Lajos: Mutatja a nagytőke gondolkozását a Dunagőzhajózási Részvénytársaság példája! — Zaj. — Halljuk! Halljuk!) Arról az oldalról egyébként a szociális reformoknak és terheknek nemzetgazdasági szempontból egyéb káros hatásaira is szeretnék hivatkozni. Azt mondják, a közhatalom beavatkozása megbénít j munkáltatónak munkakedvét és iniciativáját. megfosztja a rendelkezési szabadságtól, amely alapfeltétele a nemzetgazdaság haladásának és üzleti sikerének. Igaz ez? Hát a nagybankoktól való függés, a kartellek és más érdekközösségek nem kerékkötői a vállalkozó szellemnek? Mások meg azt mondják, hogy a szociális terhek a tőkehozadékot, illetve a nyereséget lefokozzák. Ez igaz, de kérdezzük, kisebb kamat mellett nem lehet nagyobb tőkét összegyűjteni? Lehet, de nem máról holnapra. r (tígv van! a baloldalon.) Vájjon a nyereségvágy, a vagyongyűjtés szomja az egyedüli rugója a vállalkozásnak? Az igazi vállalkozó olyan, mint — mondjuk — a politikus. A becsvágy, a tettvágy, az ambició fűti. (Malasits Géza: Nem! Csak egy van itt, a profitvágy!) Ez ellen tiltakozom! (Malasits Géza: Csak a kapitalistákra gondolok, nem a politikusokra!) Az más. Nemrég egy barátom, nagy üzemek ura, azt mondta nekem: »Elég gazdag vagyok ahhoz, hogy minden munka nélkül meg tudjak élni, de azért mégsem akarok pihenni; dolgozni, termelni akarok, mert ebben az aktív életben találom meg az életnek ingerét és nyugalmát s elpusztulnék, ha nem dolgoznék.« Vannak ám ilyenek is! Mindezek az előbbi ellenvetések nem helytállóak. A szociális reformok, a velük járó szociális terhek ellenére, a nemzetgazdaság előnyére válnak, nem pedig hátrányára, egyrészt az előadott okoknál fogva, de nem kevésbé azért, mert a munkásosztályban, amely a fennálló társadalmi és gazdasági rendbe f vetett hitét elvesztette és mindent a felfordulástól, a szociális forradalomtól vár, bizalmat keltenek a fennálló gazdasági rendnek szociális életképessége iránt, ami annak stabilitását szolgálja, és igy kétségtelenül kedvező a nemzetgazdaságra nézve. A szociálpolitika érdeke az államnak is. Modern ipar munkástömegek nélkül nem képzelhető el, s ezek exisztenciájuknak bizonytalansága miatt könnyen veszedelmesekké válhatnak az államra. A felforgató, forradalmi szocializmusnak tanait szivesen fogadják. A legfontosabb eszköz, amellyel a forradalmi szocializmusnak útját lehet állani: ama igazságnak felismerése és gyakorlása, hogy maga az államhatalom realizálja azt, ami a szoçia-