Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.

Ülésnapok - 1927-68

320 Az országgyűlés Ícépviselöházának 68. ülése 1927 június -15-én, szerdán. ciáju volt, mint az, amely a bizottsági átdolgozás után került ide; a ministeri javaslatnak többet köszönhettek volna a munkások, többet a munkaadók és az orvosok. Itt mindegyik kategóriából lefaragtak bizonyos részt és megpróbálták egy olyan instrumentum felépítését, amely az állami centrális kezelés mellett hajlítható masinává válik. Én nem akarom, hogy a közegészségügynek ez a jelentős része a mindenkori kormányok kezében hajlítható, kormányozható és irányitható szervvé változzék át, én azt akarom, hogy a közegészségügy épugy, mint az egyéb más fontos közigazgatási mozzanatok, a maga autonómiájában hadd fejtse ki a maga erejét, hadd váljék nemzetfentartó, önálló tényezővé. Nem féltem én a munkásoktól a munkások egészségének gondozását, nem féltem ezt a társadalmi osztályok egyikétől sem, s ha volt a minister urnák hajlandósága arra, hogy hozzájáruljon a 28. §-hoz, amelyben nyolc külön intézménynek megengedi, hogy külön munkásbiztositó pénztárakat állítsanak fel, ha itt áttörte a kötelező biztositásnak ezt a rendszerét, amelyet itt felépített — e között a nyolc intézmény között szerepel a budapesti kereskedelmi betegségi biztositó intézet, a Ferenc József pénztár is, tehát nem pusztán állami intézmények — akkor én azt mondom, hogy itt a kivétel adja meg a szabályt, nem pedig megfordítva. A minister ur alkalmasnak találta ezeket a szerveket arra, hogy külön kezeljék ezt a kérdést, sőt tovább menve, még a kölcsönösséget is megengedte számukra, ami majd nagy furcsasághoz és gallimatiaszhoz fog vezetni. Azt mondja ugyanis ez a javaslat ugyanennek a szakasznak későbbi bekezdéseiben, hogy ezek a pénztárak kölcsönösen tett kiadásaik megtérítését megegyezés szerint követelhetik egymástól s ha nem tudnak megegyezni, akkor a népjóléti minister úrhoz kell fordulniok. Azt is mondja, hogy ezek kölcsönösen szerződnek az orvosokkal, gyógyszerészekkel, szextárosokkal és szülésznőkkel, gyógyintézetekkel és gyógyfürdőkkel. Engedelmet kérek, ha nyolc ilyen intézmény kölcsönösen szerződik az orvosokkal, mi fog történni akkor — hiszen nincs tiltva — ha a munkásbiztositó pénztár néhány orvosa ide is elszerződik és azt mondja: én egyúttal orvosa leszek a m agy. kir. államvasutak betegsegélyző és biztositó intézetének, a bányatárspénztáraknak és a dohány jövedéknek is? A szülésznőkkel ép igy lesz. Ha most ez a konkurrencia akképen fejlődik ki, hogy lesznek favorizált orvosok és szülésznők, mit méltóztatnak gondolni, milyen zűrzavarhoz vezet majd ez : hova menjen először az az orvos, hol gyógyitson először, hol segédkezzék a szülésnél először? Ez a konkurrencia, ez a vetélkedés, amelyet itt törvénybe kivan iktatni a minister ur, nem egyéb, mint ledegradálása ennek a nemesen nagy kérdésnek, ledegradálása egy hivatali bürokrácia keretében. Előttem, aki minden államigazgatási kérdésben demokratikusan gondolkodom, képtelenségnek látszik, hogy itt hierarchiát teremtsenek, hogy itt elnöki, igazgató főorvosi, főorvosi, osztályorvosi, alorvosi címek adásával ranglétrát csináljanak. Én nem akarnék itt mást ismerni, mint orvost, aki gyógyit. Nekem nem kellenek kitüntetett és címekkel felruházott orvosok, akik hivatalos impériummal való felruházottság alapján éljenek ezzel a joggal, ezzel a hatalommal és cimmel. (Homonnay Tivadar : Vezetőnek kell lennie minden intézménynél felelősséggel!) Ez épen azt a bifurkációt jelentené, amelyet én egészségesnek tartok: tessék elválasztani a pénztár gazdasági részét a gyógyitási résztől, tessék a gazdasági kérdéseket teljesen külön kezelni, tessék erre nézve külön szabályzatokat teremteni. Ne méltóztassék azt mondani azoknak, akik ezt a javaslatot pártolják, hogy egészséges gondolat az, ahogy a 117. § megoldja az orvos szerződésének kérdését. Engedelmet kérek, én önérzetes orvos létemre soha alá nem vetném magamat egy olyan szabályzatnak, hogy elébem tehetnek egy szerződési formulát és azt mondják: maradhatsz, ha ezt aláírod, de ha nem irod alá, akkor ugy lesz, ahogy a minister ur mondotta, akkor repülsz. Ahol ilyen szellem uralkodik egy javaslatban, ahol minden intézkedésben csak azt látjuk, hogy megsuhogtatják az állami omnipotencia korbácsát fölöttünk — legyen az orvos vagy más alkalmazott — amikor állandóan kihágás és fegyelmi veszélye forog fenn : miféle gyógyítási rendszer és miféle orvosi függetlenség lesz az, ha bürokratikus mezőbe ugy kell tévelyegniük ezeknek, hogy nem tudják mikor követnek el valami kihágást. Előttem nem fontos az, hogy az orvos ir-e jelentést; fontos, hogy a beteget gyógyítsa meg, az a fontos, hogy a maga tiszta lelkiismeretével, odaadó orvosi hűségével és azzal a tradícióval dolgozzék, amelyre a magyar orvosi kar rászolgált. Mert ha voltak is elvétve hibák — hiszen emberek vagyunk — azért a magyar orvosi kar az egész világ elismerésére rászolgált, mert Semmelweisseket, Korányiakat adott, s egyik kiváló orvosnemzedék a másiknak adta a vezéri marsallbotot. Miért kelljen akkor, amikor egy ilyen társadalmi rétegtől gondoskodunk, szigorú szabályokat behozni, miért kelljen félteni az orvosi lelkiismeretet? Ebbe a Prokrustes-ágyba nem szabad belefektetni az orvosokat. Az ő lelkiismeretes tevékenységüket rendszabályokba foglalni ugy sem lehet. Ezzel meglazítják nemcsak az orvosoknak egymás közötti szolidáris viszonyát, hanem azt a bizalmat is, amellyel a betegnek, az orvosra szoruló társadalomnak az orvos iránt viseltetnie kell. És mennyi visszaélésre adhat ez alkalmat! Méltóztassanak csak elgondolni, hogy a lelkiismeretben rossz emberek részéről, akik visszaélnek azoknak a jóságával, akik akárhányszor megmentik életüket, egészségüket, sokszor becsületüket, mennyi visszaélés mutatkozik néha a társadalomban ezek iránt. Az orvosokkal szemben való hálátlanság szinte közmondásos, mert a nép ajkán is akárhányszor: él a szólam: ha meggyógyult, a jó Isten, meg a természet segített; ha meghalt: rosszul kezelték az orvosok. És ezt az on-dit-t milyen nemes fenköltséggel viselik az orvosok, mennyi önmegtagadás, mennyi odaadás kell, hogy összegyűljön egy ilyen orvosi lélekben. Hányszor látunk kör orvosokat és járási orvosokat kinn a falvakban, amikor zuhog az eső, amikor hóvihar van, saját egészségüket kockára téve, éjszakának idején egyik faluból a másikba kibricskázni, hogy futnak oda a betegágyhoz. Méltóztassanak elhinni, többel tartozunk nekik; többel tartozunk ennek a karnak, mint sem hogy megajándékozzuk őket egy törvénnyel, amelynek a fegyelmi felelősség súlya alatt kötelesek engedemeskedni. A körorvosokat említettem. Erinek a javaslatnak van egy szakasza, amely a körorvosokról és járásorvosokról szólva, ezeket külön kötelezi arra, hogy pénztári szolgálatot is teljesítsenek. Igaz, hogy egy szubszidiárius kötelesség az, amely itt fenforog, fogalmazásában azonban mégis olyan, amely kiteszi őket annak, hogy abban az esetben, ha fizikai idejük nem volna arra, hogy engedelmeskedjenek, vagy az ő orvosi belátásuk szerint előbb máshova kell menniök és más kötelezettséget teljesiteniök, ha nem is kell abszolút értelem-