Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.
Ülésnapok - 1927-68
Az országgyűlés 'képviselőházának 68. ülése 1927 június 15-én, szerdán. 321 ben félniök attól, hogy megbüntetik, de a szabály mégis ott van, a korbács mégis ott suhog és italán már az, ha tétováznak, megzavarja az orvosi lelkiismeretnek azt a lehiggadtságát és tisztaságát, az orvosi gondolkozásnak azt a hűvösebb, mérsékelt, magát szabályozó erejét, amellyel a betegágynál meg kell jelenniük! Mármost kérdezem, mire való ez, miért szükséges ez? Ha nem vagyunk képesek kiépiteni egy olyan szervezetet, amely a maga függetlenségében hódoljon ennek a gondolatnak, akkor ne siessük el. Mert lehetetlen szabadulni attól a gondolattól, hogy talán azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy tulajdonképen nem arra van szükség, hogy rendeztessék végre a munkásbiztositásnak ügye ezzel a törvénnyel, hanem talán azoknak is van valami igazságuk, akik azt mondják, hogy sok itt az állás, sok itt az elhelyezkedési lehetőség. (Homonnay Tivadar: Marad, ami volt!) Bocsánatot kérek, nem. marad, ami volt, mert tanácsok és más egyebek kreáltatnak, egészen más klasszifikálások történnek, és juttatásoknak a módja is egészen máskép van szabályozva. Itt sem tudok kitérni az elől a szemrehányás elől, hogy itt a bizottság felfogása helytelenebb, szűkebb keretű, és nem annyira emelkedett, mint amilyen a ministernek a felfogása volt. Ha az orvos szerződtetéséről van szó —• amint már emiitettem — a 117. §-ban, akkor legalább annyit el kellene várni, hogy a törvényjavaslathoz csatoltak volna egy formulárét arról, hogy milyen lesz a szerződés. Az orvosoknak látniok kellene, hogy miknek kell magukat alávetniök, mikkel kell megalkudniok. Azt mondotta előttem szólott t. képviselő társam, hogy minden törvény jó, ha a végre hajtás jó. Ez kissé túlzott álláspont, mert alapjában elhibázott törvényt nem lehet végrehajtásával kijavitani; csak egy jó törvényt lehet végrehajtásával jobbá tenni, de az alapgondolatban elhibázott törvényt lehetetlen megjavitani, (Csilléry András: Nem lehet mindent az alapszabályba tenni!) Kétségtelen, teljesen igaza van t. képviselőtársamnak, itt mindenütt nyitva marad az ajtó, és azt mondják, hogy az alapszabályokban majd gondoskodás történik. Ebben a tekintetben meghagyják a minister ur és a pénztár részére a kidolgozását a szabályoknak az alatt a fél év alatt, amely alatt az életbeléptetést előkészíteni méltóztatnak. Hogy az orvoskérdés a tengelye és à szabad orvosválasztás kérdése a nyitja a gyó gyitás megfelelő lehetőségeinek, erre nézve bátor vagyok utalni arra, hogy a Népszövetségben, ahol ez a kérdés mostanában szőnye gen van, június 3-án tárgyalták a szabad orvosválasztás kérdését, és ott valamennyi állam — egynek kivételével — a mellett nyilatkozott, hogy a tapasztalás azt mutatja, hogyí kényszerorvosi intézmény megrontja a közegészségügyet. Szuggesztív ereje van a szabadon választott orvosnak; ez az a bizalom, amely felépül a beteges az orvos között. (Homonnay Tivadar: Teóriában nagyon szép!) Bocsánatot kérek, ez nemcsak teória, ezt kitapasztalhatta, mélyen t. képviselő ur, önmagán is, aki hála Istennek egy nagy betegségből felépülve, idekerült a Házba. Ha nem bizott volna kezelő-orvosában annyira, ki tudja, vájjon felgyógyult volna-e? Méltóztassék csak visszaemlékezni, mennyit jelent, mennyi üditő erővel hat annak az orvosnak a láthatása, akihez a betegnek bizalmi van. (Éhn Kálmán: Fél gyógyulás! Igen, ez fél gyógyulás. Hogy képzelhetnek tehát olyat, mélyen t. uraim, hogy intézményesen a kényszerorvosi intézményt belevigyék egy törvénybe, amellyel megparancsoljuk, hogy: te pedig csak ahhoz az orvoshoz mehetsz, neked annak rendelkezéseit kell elfogadnod. És az emberi gyarlóság hová vezet? Ne szépitsük a dolgot: az elfáradt és kifárasztott orvos már csak gépezet, nem orvos többé; annak recipéi már nem mélyen átgondoltak, a beteg lelki és testi tulajdonságait figyelembe vevők és harmonikus eredményhez vezetők. Ott az a régi kaszárnyarendszer válik divatossá, amely a közös hadseregben volt szokásban, s amelyről sokszor hallottuk azt a bonmot-t, hogy a Dover-por volt az általánosan használt gyógyszer, amelyet felirtak a betegeknek, akármi bajuk volt. Távol áll tőlem, hogy ilyen váddal illessem az orvosi kart, de kétségtelen, hogy a monoton és rákényszerített módszer mellett elkedvetlenedett orvos nem szolgája a közegészségügynek, hanem rabszolgája annak a hivatásnak, amelyre elszegődött és elszerződött, közönyössé válik és nincs érző lelke a beteggel szemben. Pedig az az orvos, aki csak tudományával gyógyit és a lelkét nem adja hozzá, az nem gyógyitja meg a beteget soha. (BarlaSzabó József előadó: Úgy van! — Csilléry András: Vannak kirendelt védők is!) Amit t. képviselőtársam mond, hogy vannak kirendelt védők, ebben van valami, azonban a védőknél mennyivel különb a törvény és a gyakorlat. Ott is lelkiismereti becsületről van szó, ha azonban valaki elmegy az Ügyvédi Kamarához és azt mondja, hogy ennek és ennek az ügyvédnek kirendelését kérem, tnert abban bizom, akkor azt nyomban kirendelik számára. Nem fordult még elő az ország ügyvédi kamaráiban egyetlenegy olyan eset sem, amikor visszautasította volna a kirendelt védő azt a védelmet. íme, ha a szabad védőválasztás, az etikai alap megvan az állam jogrendjének óvásában, miért ne legyen meg az az állam egészségügyi rendjének óvásában is? Miért kelljen ilyen paragrafus-tömegekkel egy kormányzati lehetőséget biztositani, anélkül, hogy az illetők a lelküket beleadták volna? Adminisztratív közegek voltak azok, akik ezt felépitették. Én ezt nem rájuk biznám. Azt mondanám, hogy nem itt kell kezdeni, méltóztassanak inkább az orvosi autonómiának megfelelő kiépitéséről gondoskodni. Miért ne legyen az orvosi etika alapján az orvosok teljes önkormányzata biztosítva? Majd rájuk lehetne bizni a közegészségügy rendezését, s rájuk lehetne bizni a fegyelmi kérdéseket is, nem pedig ministeriális, bürokratikus felelősség alá tartozó osztálytanácsosoknak és ministeri tanácsosoknak — akik talán nem is orvosok — ellenőrzése alá helyezni azokat az orvosokat, akik erre rá nem szolgálnak, és csak a maguk lelkiismeretének felelősek. (Dréhr Imre: Halljuk, tegyen propoziciót rá, nagyon kiváncsi vagyok, mert ez csak frázis, amit most mond!) Bocsánatot kérek, ennek talán még sem lehet mondani. Ha azonban valaki azt irja oda — amint a javaslat indokolásában olvashatjuk —, hogy: ez kiforratlan kérdés, nem tudok rá felelni, erre — nem akartam ezzel a kifejezéssel illetni — inkább ráillik az, hogy frázis. Amikor azonban én a magam gondolatát indokoltan, tényekkel aláhuzottan adom elő, akkor nem lehet azt mondani, hogy ez frázis. (Dréhr Imre: Halljuk a 47*