Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.

Ülésnapok - 1927-67

268 Az országgyűlés képviselőházának 67. ülése 1927 június lá-én, kedden. Krisztus tanitásait követő felebaráti szeretetből fakadó. (Ugy van! a középen.) Ha ugy sikerül, — és kívánom, hogy sikerüljön — mint ahogyan a törvényalkotó elképzelte, akkor áldást fog hozni az érette dolgozókra és gyógyulást, enyhülést, vigaszt az élet mindennapi harcában megsebeeülteknek. A törvényjavaslat elkészitését kétségtelenül a felebaráti szeretet inspirálta (Ugy van! a középen.) és ez az egymást megbecsülni tanitó szeretet kell, hogy irányitó erő is legyen az egész betegpénztári intézmény működésében, mert e szeretet nélkül az intézmény olyan lesz, mint a kereszt, amelyről szentségtelen kezek ellopták a glóriát és pokol fog megteremni ott, ahová gondviselő kezek a mennyországot kívánták telepiteni. Mélyen t. Képviselőház, a jelen törvényjavaslat mérföldekkel viszi előre a fejlődés utján azt az elvet, amely kötelességévé teszi az erősnek támogatni a gyengét, a tudósnak oktatni a tudatlant, az egészségesnek ápolni a beteget. Kétségtelen azonban, hogy vannak ma is olyanok, akik az állam szempontjából talán helyesebbnek tartanák azt a ó-görög spártai felfogást, amely a gyengétől, a támogatásra szorulótól megtagadott mindent és gondoskodása legfeljebb annyiból állt, hogy a Taigetos hegyére tette ki. A betegbiztosítás elve azonban győzött egész Európában e fölött a pogány gondolkodás fölött, nemcsak azért, mert már nagyon sokan vannak a gyengék, az állam és a társadalom támogatására szorulók, nemcsak azért, mert ezeknek a száma, ezeknek a tömegeknek szervezettsége már hatalmat is jelent, hanem azért, mert az a krisztusi elv, amelyet már kétezer esztendeje hirdetnek a földön, hogy a felebaráti szeretet áttör minden korlátot és meg tud teremteni nagy művet, ez a szeretet már a gyakorlati életbe is lassanlassan utat talál. Bár már majdnem valamennyi európai állam magáévá tette a kötelező biztosítást, mégis tagadhatatlan, hogy magának az intézménynek, épen ugy, amint minden emberi elgondolásnak, nincs meg az a tökéletessége, hiszen maga az egész társadalmi berendezésünk sem tökéletes dolog. De épen a társadalmi berendezkedés tökéletlenségét van hivatva gyógyítani, korrigálni a jelen törvényjavaslat is, mert hiszen ez a törvényjavaslat azért készült, hogy a társadalom rosszabbul szituált, gyengébb anyagi viszonyai között élő munkásoknak munkaközben kapott betegségét gyógyítani igyekezzék és betegsége alatt őt és családját anyagilag is támogassa. Pár szóval szeretnék rámutatni azokra az előnyökre és azokra a hátrányokra, amelyeket maga a btegségbiztositási intézmény idéz elő, mert váJinak hátrányai is. Hátránya, ami ,az én szerény véleményem szerint egyedül számbaj övő, az, hogy hellyel-közzel a biztosítottnak testi és lelki elpuhultságához vezet. Talán egy pár példát fogok felhozni. Bernhardt doktor hollandi orvos statisztikája szerint a hollandusoknak ficam- és csonttöréses betegségei sokkal gyorsabban gyógyultak, mint a németekéi 1901 előtt, amikor még Hollaindiában

1 nem volt bevezetve a betegbizitositás. 1901 óta ez a differencia elenyészett. Dr. Lauenstein német orvos az 1893-iki nagy hamburgi kikötői földmunkáknál azt az (érdekes tapasztalatot szűri le, hogy ;a külföldi munkások sebei sokkal gyorsabban gyógyulnak, mint a német munkások sebei. Okát ennek abban találja, hogy akkor még a külföldi munkások Németországban nem voltaik biztosítva. Amikor a törvényhozás ezt a mulasztását pótolta, attól kezdve a külföldi és német munkás sebeinek gyógyulása egyforma időtartamú volt. T. Képviselőház! Németország keleti részén van egy Kassubei nevű tartomány, ahol terméketlen a föld és amelynek lakosai úgyszólván életcéljuknak tartották, hogy kiharcoljanak maguknak egy balesetbiztosítási járadékot. Az ottani orvosok morbus cassubicusnak nevezték ezt az állapotot, amikor jelentkezik az illető földmunkás, — mert földművesoszitályról van szó — deréktáji fájdalmakkal, az orvos semmi tünetet nem talál, de a beteg kitart és végigharcolja az összes fórumókat és addig nem tud megnyugodni, míg valamiképen nem sikerül neki miegíkapni a baleseti évjárulékot. Emiit egy esetet egy német orvos a praxisából. Egy famegmunkáló munkás a hegyek között leesik egy szakadékba és szörnyethal. Az özvegye rövid idő múlva összeáll egy másik derék munkással és már hét gyermek is születik abb.'J a házasságból, amely nem törve ayes, viszont még mindig nem törvényesitik, mert akkor az asszony elesnék attól a huszpercentes^ életbiztosi tási járadéktól, amelyet az első férje után. kap. A szomorú ebben csak az, ami at a illető orvos megjegyzi, hogy a környék lakosai helyeselték a házaspár állásfoglalását. Még egy példát szeretnék errenéave felhozni, amely nagyon jellemző, dr. Lick praxisából, amikor körülbelül egy napon jelentkezik két beteg egyforma bajjal; mind a kettő balesetet szenved, boikatörést. Az egyik fiatal gyakorlóorvos, még a praxisa kezdetén, vagyontalan; a másik egy biztosított tag. A gyógytár tam az orvosnál ugy folyik le, hogy gipszkötésben az első hét múlva már rendelőszobájában ül és teljesen elvégzi munkáját, négy hét múlva már megfelelő erős cipőben járni kezd, hat hét múlva tökéletesen meggyógyul és teljes mértékben munkaképes. Nem igy van a biztosítottnál, aikinél a munka első megkísérlése csak a negyedik hónap múlva történik ér aizután megindul egy elkeseredett harc azért <* bizonyos baleseti évi járulékérit. A szükség és a vágy arra, hogy újból egészségesek legyünk, egy olyan hatalmas gyógytényező, amely, sajnos,— a biztosított szempontjából sajnos — elesik a betegpénztári tagnál. Ne méltóztassék itt azt hinni, • hogy en roszhiszemü betegekre gondolok, teljesen jóhiszemű betegekre gondolok, akik maguk iparkodnának meggyógyulni, de az a benső vágy, amelyet az ember öntudatlanul érez, vagyis nem is tudja, hogy az mi, hajtja őt a gyógyulásra; az a hit, az a meggyőződés, az a szükség, hogy minél előbb meg kell gyógyulni, a gyógyításban egy számottevő tényező. Ha nem sürgős vagy talán nem is fontos a meggyógyulás, de facto nem gyógyul az a beteg. Szabad legyen itt rámutatnom egy betegségre, amelyet mindnyájan láttunk a hosszú háború alatt. Gyengébb idegzetű emberek kaptak egy betegséget, amelyre ránézni is rossz volt. Az orvosok azt mondták, hogy ez traumas neurózis. Reszketett az illető ember minden porcikájában hónapokon és esztendőkön keresztül és minden kezeléssel dacolt. Aháboru utolsó éveiben egy rózsahegyi orvos próbált rá eredményesebb kezelést találni, de mondom, egyébként minden kezeléssel dacolt. Amikor megszűnt a háború, pár hónap alatt vége lett betegségének, tökéletesen meggyógyult az illető beteg. És ha még látunk egy párat ezek közül, azokat csak Budapest utcáin láthatjuk, akiknek foglalkozásuk a koldulás és akik épen erre a betegségre való hivatkozással koldulnak. Ha nem volna ez foglalkozásuk, ezek a betegek is meggyógyultak volna már*