Képviselőházi napló, 1927. IV. kötet • 1927. május 12. - 1927. május 30.

Ülésnapok - 1927-46

66 Az országgyűlés képviselőházának 4 mára s ahol tudvalevően Lambotte Pál a belga szépművészeti államtitkár és kormánybiztos kitűnő tevékenységének köszönhetjük, hogy igen érdekes retrospektív anyag fog a brüszszeli és antwerpeni muzeumokból ide kerülni. Rá akarok mutatni még arra a szomorú helyzetre is, amelyben tudományos intézeteink vannak. A tudományos intézmények a tudományos munka belföldi műhelyeinek tovább fejlesztése és teljes hálózatuknak kiépitóse terén szintén rendkivül sok teendő mutatkozik. 1867 óta általánossá vált az a felfogás, hogy a magas kultúra támogatása tulaj donképen állami feladat! Azonban az állam sohasem tudott teljes mértékben eleget tenni ennek a követelménynek. Következett a háborús takarékosság, a devalváció és végül is elérkeztünk ahoz a ponthoz, — e kérdéssel különben egyik régebbi parlamenti beszédemben hosszasabban is foglalkoztam — hogy a tudományos intézmények a háború után békebeli javadalmazásuk 3—6%-nyi jövedelméből voltak kénytelenek tengődni. Ezeken az intézeteken tehát feltétlenül segiteni kell. Szerencsére már megtört a kultuszminister ur céltudatos programmján az a szűk látókörű támadás, amely a nemzet fejlődésének egyik főpillére ellen irányult, hogy a magas kultúra tulajdonképen »luxus«. Ma már egyre nagyobb és mélyebb gyökeret ver az az egyedül helytálló felfogás, hogy a politikailag letiport nemzetek újraéledésének és jövő fejlődésének legbiztosabb eszköze és alapfeltétele a kultur szinvonal fentartása és magasabb fokra emelése. Ma már a köztudatba ment át, hogy a magas kultúra támogatása nemcsak az exkluziv tudomány céljait szolgálja, hanem a fejlődésre képes tudományon felépült közműveltséget, közgazdaságot és egyszersmind a nemzeti kultúrát is. Ma is még nyomasztó anyagi helyzetünk mindazonáltal arra kényszerit bennünket, hogy itt is szakítsunk a tudományos és kulturális feladatok állami megoldásának szinte kizárólagos rendszerével. Épen ezért nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a nálunk gazdagabb és boldogabb államokhál, milyen helyes, mennyire követésre méltó az a felfogás, hogy az állampolgároknak nemcsak kötelessége, de egyszersmind tisztes joga is, hogy ezeken a kulturális intézményeken segítsenek. Amerikában nincs olyan nagy milliárdos vagyonú birtokos, aki ne áldozná vagyona jelentékeny részét közcélra. A Rockefellerek, Fordok, Carnegiek, Vianderbiltek és a kisebb milliomosok egész sora, mind

1 nagy karitatív intézményeket, muzeumot, könyvtárt vagy képtárt tartanak fenn. Még, ahol az állam vagy az egyes városok tartanak fenn közintézményeket, ott is sietnek a közintézmények alimentálására. Ha nem is tudjuk magunkat a boldog nemzetekhez hasonlítani, mégis nekünk sincs azért szégyenkezni okunk. Mert nemcsak a francia, olasz, német, valamint az angol közgyűjteményeket^ járva láthatjuk a mecénások áldozatkészségét. Igaz ugyan, hogy talán fájdalommal tolt el bennünket az a tudat, hogy például a Nemzeti Múzeumban nem tudunk felmutatni egyetlenegy tárgyat sem, amely igazi fejedelmi kéz adományaként került volna oda. (Jánossy Gábor: A| bécsi múzeum van velük tele! — Ugy van! jobb felől.) De a XVIII. és XIX. század fordulóján akadtak annál fejedelmibb bőkezüségü mecénások, akik tudományos intézeteinknek zömét létesítették. És amikor később már állami feladatnak tekin3. ülése 192? május lB-an, pénteken. tettük a tudományos intézetek alimentálását, akkor is akadtak Ipolyi Arnoldok, Semsey Andorok, akik valósággal életcéljuknak tekintették, hogy az egyes kulturális intézményeket egész életen át következetes rendszerességgel támogassák. Vannak biztató jelek arra nézve is, hogy ez a jövőben még fokozottabb mértékben lesz igy. Nem tudom eléggé sokszor kiemelni — itt' a Házban már sokszor esett különben róla szó, — hogy milyen felemelő pl. néhai gróf Apponyi Sándornak és fenkölt lelkű Özvegyének, Eszterházy Alexandra grófnőnek gyönyörű áldozatkészsége. (Ugy van! TJgy van!) Alánuzottan kell ezekről a padokról annak jelentőségét is méltatnom, hogy nemrégiben egy oly társadalmi egyesület létesült, amely szintén remélni engedi, hogy ezen a téren a nemzet még nagy áldozatokra képes. Értem ez alatt a Magyar Nemzeti Múzeum Barátainak Egyesületet, amely bár csak nem régen alakult meg, de már is követője akadt a Szépművészeti Muzeumok Barátainak Egyesületében. A Magyar Nemzeti Múzeum Barátainak Egyesülete rövid idő alatt hatalmas eredményt mutatott fel, mert már az első esztendőben! a társadalom olyan

1 megértést és áldozatkészséget tanúsított céljai iránt, hogy 30.000 pengő évi költségvetéssel siethetett a Nemzeti Múzeum tudományos céljainiak támogatására. Az, hogy ez igy történhetett, ez is annak a nagyjelentőségű átszervezési munkának a következménye, amely a kultuszminister urnák köszönhető s amelyet az ő irányitásának letéteményesei igen helyesen fejlesztettek tovább azáltal, hogy megkeresték és megtalálták a szerves kapcsolatot magával a lendülő, a mindennapi élettel. (Ugy van! Ugy jobb felől és a középen.) ReméLem, hogy itt Magyarországon is ugy lesz, ahogyan ez Ausztriában is állandó szokás, hogy azok az intézmények, amelyek be tudják igazolni, hogy önmaguk erejéből is meg tudnak állani a saját talpukon, kétszeresen méltók lesznek arra, hogy megfelelő állami támogatásban részesüljenek. Mindezek alapján tisztelettel kérem, hogy a pénzügyi kormányzat fokozatos mértékben adja meg annak a lehelőségét, hc)gy egyik legnagyobb büszkeségünk, a mi Nemzeti Muzeumunk s általában összes tudományos intézetünk évről-évre fokozatosan és nyugodtan fejlődhessék, amiből a nemzetre szinte kiszámithatian előny és áldás származik. (Ugy van! Ugy van!) T. Ház! Az életnek ezernyi vonatkozása sokszor juttatja eszembe Le Ron-nak a »Mult és jövő« című munkájában lefektetett szózatát, amelyről nekünk sohasem szabadna megfeledkeznünk. Mindig a jelen teremti meg a a jövő erényeit! Mi apáink moráljából élünk és a mi fiaink a mienkből fognak élni. És ehhez bátran hozzátehetjük mementóul a közismert jelmondatot is a trianoni magyarság számára, amely a Hildburghauseni Biblographisches Inst'itutnak, a későbbi nagy lipcsei - kiadócégnek jelmondata: Bildung macht frei! A műveltség felszabadit! A nemzeti kultúrának előbbrevitele, minél szélesebb rétegekben való terjesztése, felfokozása, a magyar kultúrának mondhatnám demokratizálása, a magyar ifjúság erényeinek nemesebbé és hajlithatatlanabbá tétele, a magyar ifjúságnak tudománnyal való felvértezése, szaktudásban gazdagabbá tétele olyan hatalmas s messzehatö nemzeti feladat, amelynél magasztosabbat,