Képviselőházi napló, 1927. IV. kötet • 1927. május 12. - 1927. május 30.
Ülésnapok - 1927-46
64 "Az országgyűlés JcépviselőházánaU 4 mel jelenti be a szkupstinában. Mennyivel másként hangzik a mi programmunk, mint például az oláh ministertanácsnak az a döntése, amelyet most a köztisztviselők fizetésének egységesítésével kapcsolatban hozott, hogy április 1-től kezdődően a közoktatásügyi személyzet javadalmazását szintén sikerült »leépiteni«. Nem akarom itt most keresni és kutatni, nem irányulnak-e esetleg ezek a leépitések a magyarságnak; mint nemzeti kisebbségnek ottmaradt kulturális végvárai ellen. (Jánossy Gábor: Egészen bizonyos!) Nem 'kutatom ezt, de felemelt fővel hirdetem, hogy ez a nemzet, amelynek tagjai vagyunk, az ezeresztendős nobilis álláspont szerint a kultúra kérdésében ezen a földön, a nemzet egyforma jogú tagjai; magyarság és az itt élő nemzeti kisebbségek között semmiféle különbséget soha nem ismert! Ha tehát ez az ottani jelenség a nemzeti kisebbségek elleni offenzíva volna, akkor is a világkultúra egyetemes érdekei ellen rejt magában szomorúan jellemző támadást. (Jánossy Gábor: Mi ezer éven át kedveztünk a nemzetiségeknek, azért jutottunk idáig! — Szabó István: Azért nincsenek nekünk iskoláink! Mind az elszakított területen vannak!) Mennyivel máskép hangzik az, hogy nálunk a kultuszminister ur a pénzügyi kormányzattal együtt vállvetve törekedik arra, hogy expiálja elsősorban a multat. Expiálja, hogy a múltban a fukar tárnokmesterek csak morzsákat juttattak a kultúra céljaira. És ami jutott is, azt is fájdalom, felemésztette a később teljesen elhibázottnak bizonyult úgynevezett perifériális kultúrpolitika, mely bekötött szemmel ment át a centrális tanyavilágon, (Ugy van! Ugy van! jobbfelöl.) bekötött szemmel ment át az ország szivében lakozó napkeleti, igazi, színtiszta fajmagyarság kulturális kiművelésén. (Ugy van! ügy van! jobb felől. — Alföldy Béla: Hiányzott egy Klebelsberg már húsz esztendő előtt! — Fábián Béla: Milyen szerencse, hogy közben megszületett!) És itt álljunk meg talán egy pillanatra. A magyar nemzet most csodálatosképen, talán a sors rendelése szerint, a centennáriumok korát éli, hogy hatalmas, nagy egyéniségek varázsából lenditő erőt, kitartást s ha kell, merészséget is meríthessen a megvívandó küzdelmekhez. Egymást érik, egymást követik, egymást váltják fel a gyönyörű lélekemelő ünnepségek. Messzehangzó fogadalmaktól terhes a levegő, (Jánossy Gábor: Szavak, szavak, szavak!) de mintha a turáni átok jelentkeznék itt is, mintha ősmagyar szokás szerint csak szalmalángszerü lelkese dós lenne itt minden, mert mikor eltűnik a zászlóerdő. a kihamvadó görögtüzeket mintha túlhamarosan váltaná fel mindenütt a tunya, nagyalföldi ősnémaság, a turáni, pusztai csönd! Mennyivel méltóbb, mennyivel szebb, menynyivel magasztosabb és tartalmasabb volna ehhez a nemzethez az ünneplésnek az a formája, melyre a millenáris törvényhozás mutatta meg számunkra az utat. Az 1896: VIII. tcikk többek között a nemzet ezeréves fennállását azzal kívánta megünnepelni, hogy 400 népiskola létesítését rendelte el az ország különböző részeiben, (Vasadi-Balogh György: Azt sem tartották be!) Egy iskolára körülbelül 17.000 forint, Összesen 673.000 forint hitelt engedélyezett erre a célra. Mennyivel méltóbb volna a nemzethez, ha ebben a formában emlékeznénk meg — talán egy mulasztást is pótolva — pl. Eötvös Józsefről, mind akinek legmaradandóbb alkotása; az 1868;XXXVIII. törvénycikk, a jövő 5. ülése 1Ú27 május 13-án, péntekéit. esztendőben éri meg 60 éves jubileumát, de amely alaptörvény, fájdalom, a mai napig teljes egészében végrehajtva nem lett. Ezt a mulasztást a hálás utókor Eötvös Józsefhez méltóbban igazán' nem pótolhatná, mintha a mostani nagy aktivitású kultuszkormányt bizná meg a Ház, hogy a rendelkezésére bocsátandó és a rendes költségvetési tételeken felüli összeget — évekre elosztva —tudja elérni, hogy az Eötvös-féle alaptörvény végrehajtassék. Ezáltal igazán a leghelyesebb formában ünnepelhetnők meg a mai nyomorúságos viszonyok közepette ezt az elfelejtett centennáriumot, hiszen ez év szeptember 13-án már 114 éve lesz annak, hogy Eötvös József, egyik legnagyobb kultuszministerünk meglátta a magyar napvilágot! Én tehát ismételten arra kérem a t. Házat, méltóztassanak lehetővé tenni, hogy a kultuszkormányzat évekre elosztva a rendes költségvetési tételeken felül is rendelkezzék a megtakarításokból olyan összeggel, mellyel a még mindig hiányzó népiskolákat 1928-ig felépítheti. (Helyeslés.) Őszinte örömmel tölt el az a tudat, hogy a népkönyvtárak terén örvendetes akció jelentkezik. Örvendetesen hallottam hirt arról a még talán embrionális mozgalomról, hogy egyes kulturális gócpontok között valóságos nemes versengés indul meg tudományos munkák kiadása tekintetében. Különös örömmel tölt el az is, hogy a képzőművészet és a zeneművészet terén — épen az előttem szólott t. képviselőtársam foglalkozott ezzel a kérdéssel hosszasabban — szintén számottevő eredményeket mutathatunk fel. Amennyire helyes például hogy a Louvreban csak az illető művész halála után tiz évre kerülhet műalkotás, annyira helyeslem azt a gondolatot, hogy német mintára a jelenleg élő legnagyobb művészeink legszebb alkotásai gyűjteménybe foglaltassanak össze, ami kétségtelenül erős hatással volna a műpártqlásra és talán serkentő és irányitó hatást is jelentene a művészet terén. Ugyancsak nagyon szükségesnek tartanám, hogy külügyi képviseleteinknél, konzulátusainknál, mindenütt, ahol csak szerét tehetjük, kizáróan a magyar művészet legméltóbb alkotásai nyernének elhelyezést. (Helyeslés.) Gondolok itt ugy a képekre, mint a szobrokra, hogy ezáltal a nemzetek areopagja előtt hirdessük a mi magyar fajunk különös képességét és nagyrahivatottságát. Fájdalommal kell megállapítanom, hogy a művészet soha annyira nem szorult rá a támogatásra, mint ma és soha olyan mostoha, vigasztalan és sötét képet nem mutatott, mint ma. Ha végig tekintünk a Képzőművészeti Társulat bármelyik tárlatán, megállapíthatjuk, hogy valamennyi óriási és értékes termelésről tesz tanúbizonyságot. De ugyanakkor az is kétségtelen a mai nehéz pénzügyi viszonyok között, hogy a művásárlás soha annyira nem pangott, mint épen most. Pedig nem volna szabad nekünk hálátlanul elfelejtenünk, hogy a Monarchia fennállása idején épen a képzőművészet volt az, mely talán minden külügyi képviseletünknél eredményesebben tudta hirdetni a magyar függetlenséget és önállóságot s hogy kizáróan művészeink kiválóságának köszönhetjük, hogy Ausztria soha sem tudta bekebelezni a mi képzőművészetünket. Ma kétszeres szűkség van arra, hogy ezt a különben annyiszor és előszeretettel hangoztatott kulturfölényt az utódállamokkal szenv
