Képviselőházi napló, 1927. IV. kötet • 1927. május 12. - 1927. május 30.
Ülésnapok - 1927-46
f>2 r Az országgyűlés képviselőházának 4 kolc, Győr, Székesfehérvár, Szombathely stb. arra való kényszerítése, hogy saját erejükből olyan támogatásban részesítsék az illető színtársulatokat, amely ezeknek fenmaradását és műsoruk nívón való tartását lehetővé teszi. Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztassék beszédét befejezni. Beek Lajos: Befejezem. Szeged városa erre példát adott, A többi helyen, ahol ez lehetetlen, staggionékat kell szervezni, külön drámai, külön operett- és külön opera-staggionékat, amelyek jól összetanulva tudják betölteni hivatásukat. Ma az első és másodrendű vidéki társulatoknál a létminimum — nem is jó kiejteni — havi 1,200.000 korona, a másod- és harmadrendű társulatoknál egy színésznek 40 pengő a havi fizetése. Ezzel szemben az egyedül működő staggionónál, az Alapiénál a létminimum 100 pengő, ezenkívül teljes ellátás és szabad utazás. Ezeket a staggionékat államilag meg kell szervezni. Nem azt értem alatta, hogy művészeti szabadságukba az államnak bele kell nyúlnia, hanem azt, hogy mikor bizonyos kulturnivót elértek és azt tartani tudják, az állani bizonyos ellenőrzés mellett utazásukat megkönnyítse és őket olyan támogatásban részesítse, hogy képesek legyenek kulturmissziójukat teljesíteni. T. Képviselőház! Felszólalásomat befejeztem. Talán szigora kritikát gyakoroltam drámai és zeneművészetünk felett. (Halász Móric: Okos kritikát!) Azért tettem, mert kötelességem felhívni, és most hivom fel az eddig sajnálattal nélkülözött igen t. közoktatásügyi minister urat arra, hogy amikor nagyszerű kultúrpolitikai programmját teljesen ki akarja építeni, amikor az oktatás terén olyan nagy lendülettel és olyan következetességgel halad előre, ne feledkezzék meg erről a művészetről sem, a drámai és zeneművészetről, mert amint elöljáróban mondottam, ha a felserdülő generációt egy nagyszerűen kiépített oktatási rendszerrel akarjnk egy boldogabb Magyarország számára biztosítani, nem szabad megfeledkezj nünk arról, hogy a drámai és zeneművészettel minden korbeli magyar embert tovább képezhetjük, megbékíthetjük a kor viszontagságaival és a magasabb ideálok felé ragadhatjuk. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobb- és baloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Perlak!, György jegyző: Karafiáth Jenő! Karafiáth Jenő: T. Ház! Végighallgatva előttem szóló t. képviselőtársam ellenzéki oldalról jövő komoly és mindvégig értékes fejtegetéseit, sietek kijelenteni, hogy a parlamenti szokásnak megfelelően készséggel fogom követni őt a magyar kultúra terrénumának illatos mezőire, amelyeken ő szedte csokorba azokat a virágokat, amelyek az én lelkemhez is anynyira közel állanak. De ettől eltekintve, néhány igénytelen gondolatom elmondására késztet az a körülmény is, hogy a minden időkre tiszteletreméltó emlékezetben tartott Trefort-korszak örökbecsű kontúrjait látom kibontakozni abból a perspektívából, amit az előadó ur beszéde oly színes szavakkal, oly mesterien rajzolt szemeink elé. Több, mint félszázad telt el azóta, hogy a nemzetre ólomsúllyal nehezedő abszolút korszak bilincseinek széttörése után a nemzeti újjászületés lendítő ereje először vetette homloktérbe a közoktatásügyi problémát és az akkori idők kultuszministere először állapíthatta meg, hogy az ország figyelme a kulturális ér. ülése 1927 május 13-án, péntehen. dekek, különösen pedig a tanügy iránt oly mértékben fordult, mint soha azelőtt. Ötvennégy esztendeje szögezhette le az akkori kultuszminister az országgyűlésen, hogy az egész ország követeli azt, hogy a népoktatás, a tudomány és a művészet érdekében sokkal több történjék a felelős kormányzat részéről, mint ami annakelőtte történt. Sőt valósággal epocháíis jelenségnek deklarálhatta azt a mutatkozó élénk érdeklődést, amely azt tanúsította, hogy a nagyobb közönség is érzi, hogy a kultúra kérdése Magyarország fennállásának kérdésévé vált. (Ugy van! Ugy van! jobb felől. — Jánossy Gábor: Ma is az!) Ezek előrebocsátása után, ha párhuzamot akarok vonni a mostani és a több mint félszázad előtti korszak között, akkor meg kell állapitanom, hogy az akkori ós mostani kegyetlenül azonos adottságban, a teljesen hasonlóan súlyos viszonyok szinte ugyanazt a feladatkört rótták az akkori és a mostani kultuszkormány vállára, mert akkori is és most is a magyarsorsvájta szédítő mélységből a felelős kormányzat ugyancsak a ikultura szárnyain óhajtotta felemelni a nemzetet. És ha az indokolt volt akkor, egy félszázad előtt, százszorta inkább kell hogy indokolt legyen ez a mai körülmények között', (Élénk helyeslés jobb felől.) amikor a világháború és a forradalmak vihara után guzsbakötött nemzetnél egyedül a kultúra fegyverei nem eshetnek a különféle, maguknak a legsötétebb és legnevetségesebb rémképeket rajzolgató és minekünk — fájdalom — töméntelen sok költségbe kerülő 1 u. n. ellenőrzőbizottságok kutató és tiltó rendelkezései alá. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) Százszorta inkább kell hogy indokoltabb legyen, t, Ház, a mai helyzetben, amikor úgyszólván kizáróan a kultúra csodálatos vonzó- és hatóerejének a felfokozott mértékétől függ, hogy vájjon az itt összezsúfolt nyolcmilliónyi maradék magyarsághoz csatlakozni óhajt-e a mi elszakított véreinknek, a mesterséges határokkal kirekesztett nemzeti géniusz irányítása nélkül szerencsétlenül, árván és elhagyottan bolyongó lelki világa. Ha tehát az elmondottakból le akarom vonni a konklúziót, ugy meg kell állapitanom, hogy a magyar kultúra előbbrevitelének a kérdésében a magyar nemzet pártkülönbséget nem ismerhet. Ebben a teiremben tartozzék bárki, bármelyik párt kötelékéhez, legyen neki bármilyen ellentétes is a politikai meggyőződése, ebben a minden pártpolitikán felül álló kérdésben kell hogy valamennyien egy egységes frontnak legyünk azonos és egyező gondolkozású közös katonái. (Helyeslés jobbfelől.) Kell, hogy egységes meggyőződésben egyesüljünk. Kell, hogy a kultúra előbbrevitelének, a közoktatásügy intézésének kérdése legyen mindnyájunk számára az a közös plattform, amelyre nézve büszkén kell megemlítenünk és megállapítanunk, hogy ép a hatalmas Trefort klasszikus és a mai viszonyokra annyira ráillő gondolatvilága hint sok fényt és sugarat. Ebből a gondolatvilágból merítem, t. Ház, azokat a klasszikus és a mai viszonyokra kétségtelenül annyira találó szavakat, amelyek szinte önkéntelenül is válaszként kinálkoznak Ernszt Sándor t. képviselőtársamnak az általános vita során elmondott megjegyzéseire, hogy igazán nehéz, háládatlan és talán felesleges feladat is vitatkozni arról, hogy ebben a honmentő kulturmunkában tulaj donképen mire kell a legnagyobb súlyt fektetni: a népoktatásra-e, a középoktatásra, vagy pedig a felső
