Képviselőházi napló, 1927. IV. kötet • 1927. május 12. - 1927. május 30.

Ülésnapok - 1927-47

*Az országgyűlés hépvisélöházánah kiadások. 1. rovat. Személyi járandóságok: 656.700 pengő«. Pogány Frigyes: T. Képviselőház! A minister urnák egy előbb tett kijelentése némileg befolyásolja az én felfogásomat, amellyel ehhez a kérdéshez korábban hozzá akartam szólni. Mindenesetre óvatos leszek abban a tekintetben, hogy a polgári iskolai tanárok érzékenységét ne sértsem, még abban az esetben sem, ha talán egyebütt kifejtendő érveléssel nem is osztanám teljesen az ő felfogását. Én most a kir. tanfelügyelet kérdéseiről kivánnék egy pár szót szólani, azután rátérek a dologi kiadások címén felvett összegek elégtelenségére, majd a személyi státusról is óhajtanék kijelentést tenni. Az elemi, egyáltalán a népiskolai tanfelügyeletet rendező 1876: XXVIII. te, az iskolai hatóságokról szóló törvény esupán annyiban kodifikálta a képesitését azoknak, akik a tanfelügyelet körében akartak működni, hogy az oktatáshoz s a közigazgatás ügyeihez értsenek, s főleg olyanok legyenek, akik az oktatás és igazgatás terén már kitüntették magukat. Ez vajmi csekély körülhatárolása annak a képzettségnek és képesitésnek, melyet egy hivatása magaslatán álló s eszerint dolgozni kivánó tanfelügyelőtől megkívánhatunk. A minősítési törvény, az 1883. évi I. te. kimondja, hogy tanfelügyelő lehet tanitó, polgári iskolai tanitóképzőintézeti középiskolai tanár, vagy pedig olyasvalaki, aki az egyetem valamelyik tanfolyamát, — nyilván fakultást érthetett alatta, — elvégezte. A törvényhozás tehát az utóbbi törvény szerint már számol azzal, hogy a tanfelügyelő hivatása nemcsak pedagógiai munkát és ismereteket feltételez, hanem közigazgatásit is. Ennek következménye volt azután az, hogy a királyi tanfelügyelői státusba részben tanítók és tanárok, részben az egyetemek filozófiai karát végzettek, részben pedig jogászok kerültek be. Nagyon megmagyarázza ez a körülmény azt a sok mindenféle vitát, amely a kérdés körül felmerült a multakban, amikor a pedagógiai szakképzettséggel rendelkezők a jogászok alkalmazását és előmenetelét kifogásolták, emezek viszont a maguk igazát védték s azzal érveltek, hogy a tanitó, ha van is pedagógiai képzettsége, még nem feltétlenül alkalmas tanfelügyelőnek. A mai kultuszminister ur még államtitkár korában látta ezt a ferde helyzetet s akkor — minthogy szűkebb resszortban dolgozott — jobban is ráért, mint ma, amikor az egész kultuszministerium ügyeit intézi, vezeti és irányítja. Foglalkozott is oly képesítés megteremtésének gondolatával, amely feltétlenül kielégített volna minden igényt és mindenkit, t. i. akképen, hogy a pedagógiai szakképzettséggel rendelkezők ismereteit egy tanfolyamon kiegészítette volna a jogi és közigazgatási ismeretekkel, viszont a jogászok képzettségét kibővítette volna pedagógiai ismeretekkel és tudománnyal. A magam részéről, különösen, miután az utóbbi években, mint ezen ügykörnek is volt vezetője, nagyon szomorú tapasztalatokat szereztem, rendkívül sajnálom, hogy a minister ur akkori terve nem vált valóra s hogy azok az előkészítő munkálatok, amelyekbe a minister ur Imre Sándort, a most nemrég megboldogult Hidassy Sándort és más szakembereket is bevont, valahol porosodnak s hogy a minister urnák nincs fizikai ideje ezeket elővétetni, tanulmányozni és újra foglalkozván ezzel a kérdéssel, végre meg is oldani. Igen t. Ház, ha a tanfelügyeletet a kellő számú személyzettel el tudnók látni mindenütt, ha az összes iskoláknak, 17.000 tanitó munkájá47. ülése 1927 május 16-án, hétfőn. 139 nak ellenőrzésére meg volna a kellő létszáma, ha e mellett a közigazgatás terén, különösen ma az elemi iskolák építése, helyreállítása, fejlesztése terén és remélhetőleg a közeljövőben az óvodák hálózatának kiépítése munkájában is annyira el van és el lesz foglalva, ha — mondom, — kellő létszáma volna minden egyes tanfelügyelői hivatalnak, akkor ez a kérdés még nem volna annyira kényes, mint ma, amikor egy-egy tanfelügyelői hivatalban egy-két emberrel kevesebb van, mint amennyire ott szükség volna, s ezt az egy-két embert a ministerium nem tudja annak a hivatalnak rendelkezésére bocsátani, mert még ha volna is más hivatalban fölös ember, azt sem helyezheti át, egyrészt, mert anyagilag körülbelül agyonüti az illetőt az áthelyezéssel, — hiszen az illetőknek bizonyos mellékjövedelmük van, vagy a feleségük, vagy a gyermekük állásban van, vagy a gyermekük egyetemre jár, satöbbi, — de másrészt, ha ilyen körülmények nem is forognának fenn, akkor is megnehezíti, szinte lehetetlenné teszi az áthelyezést az, hogy uj állomáshelyén nem kap tisztességes, emberhez illő lakást. Ez nem olyan egyszerű kérdés, ennek igen nagy fontossága és súlya van, mert én nem tagadhatom meg azt a felfogásomat, hogy a közérdek mindenesetre a magánérdek elé való, a közérdeknek meg kell előznie a magánérdeket, még akkor is, ha annak a közérdeknek kielégítése egyének magánérdekeinek sérelmével jár. Nagyon természetes azonban, nem mennék odáig s ugy látom, a ministerium sem megy odáig, hogy valakitől minden életlehetőséget elvegyen egy ilyen áthelyezéssel, hiszen tulajdonképen nem is érné el vele a célját, mert az illető fűnek-f ának segítségül vételével igyekeznék szabadulni, ha pedig kényszerül ott maradni, akkor az hiszem, hogy a munkájának vajmi kevés hasznát lehetne venni. Nagyon kevés az olyan idealista ember ma, ebben az anyagiasságra rákényszeritő világban, aki oly nehéz, súlyos helyzetben is, érdekeinek sérelme tudatában is, ideálisan, önzetlenül, teljes lelkiismeretességgel' tudná és akarná végezni munkáját. T. Ház ! Nem tudom, mikor jöhet el az ideje annak, hogy a tanfelügyelők képesítésének kérdése talán ugy, ahogy jeleztem, amint terveztetett annakidején — vagy talán máskép is — megoldódjék, azonban mindenesetre sürgősnek tartom. Kernelem, ho^ry a képesítés kérdésének rendezésével más egyéb kérdések is megoldatnak. Itt van mindjárt a tanfelügyelő tekintélyének kérdése. Régebben a tanfelügyelő a közigazgatási bizottságban egyenrangú volt a többi közigazgatási ágak vezetőivel, ma azonban a helyzet megváltozott. Igaz, vannak a tanfelügyelőkön kívül is VI. rangosztályban lévő közigazgatási vezetőtisztviselők, de szép számmal vannak az V. fizetési osztályban is. Ezzel szemben igen ritka az a tanfelügyelő, aki a VI. fizetési osztályban van, még ha vezető is. Hogy ez miért van így, nem akarom részletesen tárgyalni. Nem akarom tárgyalni a kérdés múltját, hogyan kerültek vezetőállásba olyan tanfelügyelők, akiket nem lehet vezetői állásban meghagyni, hogyan kerültek be a státusba azok, akiknek tanügyi, közigazgatási és pedagógiai képzettségük tulajdonképen nem volt. Csak arra térek ki, hogy szerintem meg lehetne oldani az iskolalátogatás kérdését akként, hogy meg lehetne szervezni a két évtizeddel ezelőtt is megpendített eszmét, a járási tanfelügyelőséget ós ez mindenesetre nagyban befolyásolná a kérdés helyes megoldását. Pium desiderium-okkal mi itt még nem foglalkozhatunk. Még csak igen lényeges kérdésekre szeretnék áttérni, amelyek igenis megoldhatók, mert nem kerülnek oly nagy összegbe, hogy a szükséges összeget az igen t pénzügy minister ur ne bocsát18*