Képviselőházi napló, 1927. III. kötet • 1927. április 07. - 1927. május 11.

Ülésnapok - 1927-37

Az országgyűlés képviselőházának 37. szolgálat után! Most méltóztassék elképzelni, hogy ezt a nyugdijat milyen kevés munkás éri el, hiszen a légritkábbak közé tartozik az olyan munkás, aki bányában, föld alatt 60 éves koráig bir dolgozni, amig evvel a szolgálati idővel meg birja szerezni ezt a nyugdíjat. A munkások nagy tömege ugyanis 20—25 évi szolgálat utátn megy nyugdíjba. Egy húszéves szolgálati idővel biró munkásnak havi nyugdíja 312.500 korona, huszonöt év után 390.625 korona, harminc évi szolgálat után 468.750 korona. Azért olvasom fel koronákban, mert igy, azt hiszem, könnyebben lehet ezeket a számokat megjegyezni és könnyebb is igy tájékozódni, mint pengőszámitásban. Ezek tehát olyan minimális összegek, hogyha ezeket veszszük számításba és veszünk egy faluhelyen élő nyugdíjas munkást, akinek lakást kell ott fizetnie, akkor ez a nyugdíj épen elegendő lesz arra, hogy egy hónapi lakbérét ki tudja fizetni. Sok helyen még erre sem futja. Tehát 20—25 évi szolgálat után ilyen minimális nyugdíjat kap a magyar bányamunkás. Ha már 1857 óta rendezetlen ez a kérdés és elvárhatták volna a munkáisok a megfelelő megoldást, mért nem mentek túlzásba, amikor azt kívánták, hogy negyven évi szolgálat után legalább havi egymillió korona nyugdíj biztosittassék számukra. Hiszen azt az egymillió koronát a munkások igen kis hányada fogja csak elérni, a többi úgyis 20—55 esztendős szolgálati idő után fogja kapni nyugdíját. A bányatársulatok természetesen örültek ennek az alacsony nyugbérmegállapitásnak, mert első dolog az volt, hogy a munkaadók tisztviselői sorba elmentek a munkásokhoz és azt mondották: »Na lássátok, ezért harcoltatok. Érdemes volt ezért küzdenetek? Ezt a szocialistáknak köszönhetitek, mert ők csinálták ezt.« Azt azonban nem mondották, hogy a népjóléti minister volt az, aki a munkások előterjesztett kérelmében feltüntetett összeget épen a felére redukálta, hanem azt mondották, hogy ezt a szocialisták csinálták, ezt a szocialistáknak köszönhetitek. Mi azt követeltük, hogy szűnjék meg az a tűrhetetlen állapot, amely ebben a szakmában volt; ha ugyanis valaki 20 évig dolgozik egy helyen és onnan kilép, elveszti nyugdíjjogosultságát, mert ha egy uj helyre megy, ott már nem veszik fel a nyugdíjpénztárba, mert már elmúlt negyven éves. Nem adnak tehát neki uj nyugdíjpénztári jogosultságot. Örömmel üdvözlöm, hogy most már nem veszti el senki sem nyugdíjjogosultsági éveit, örömmel üdvözlöm, hogy végre megnyugtató intézkedés történt ezen a téren. De az nem lehet a kérdés végleges elintézése, hogy a nyugbérek ilyen alacsonyak legyenek. A másik dolog, amelyben nem történt intézkedés a rendelet kibocsátásával kapcsolatosan, ezeknek a nyugdíjasoknak orvosi kezelése. Amig a nyugdíjpénztár közös volt a beíegsegéryzőpénztárral, addig természetesen nem volt probléma, hogy ezeket a nyugdíjasokat orvosi kezeléssel ki lássa el; a betegsegélyzőpénztár, miután közös volt a társpénztárral, kezelte a nyugdíjasokat, ha betegek voltak s gondoskodott elhalálozásuk esetén eltemettetésükről. Január 1-étől kezdve a munkaadók arra az álláspontra helyezkedtek, — igaz, hogy hivatalosan azt mondják, hogy a betegsegélyzőpénztár, de hiszen a munkaadók érdekeltsége dönti el annak állásfoglalását — hogy a rendeletben kimondották, hogy maguk most már az országos pénztárhoz tartoznak, ülése 1927 április 8-án, pénteken. 77 nekünk ehhez semmi közünk, az országos pénztár gondoskodjék arról, hogy a nyugdíjasok miképen kezeltessenek. Egyik-másik bányatelepen formális lázadásban törtek ki a munkások, mert hiszen van hely, ahol 40—50 nyugdíjas megy orvosi kezelésre, akiket, amikor január l-e után odamentek az orvoshoz, a legdurvábban telutasitottak; egyik-másik helyen természetesen ismét hozzám, küldték ezeket a betegeket, azt mondván, hogy azt is nekem köszönhetik, hogy nem kapnak orvosi kezelést. Tehát, nemhogy gondoskodtak volna ezeknek a szerencsétleneknek segélyezéséről, hanemézt a rendezetlen állapotot még arra is felhasználták, hogy a munkásságot azok ellen hangolják, akik ebben a kérdésben melléjük állottak és igyekeztek ezt a tűrhetetlen állapotot megszüntetni. , , Ma a helyzet az, hogy egyes telepeken adnak orvosi kezelést, más telepeken nem. S mi történik elhalálozásuk esetén? Szegény emberek ezek mind,, akik abból a nagy nyugdíjból, amelyet számukra megállapítottak, nem igen tudnak maguknak tőkét összegyűjteni, úgyhogy ha elhaláloznak, nem marad utánuk semmi, amiből el lehetne temetni. Miután abetegsegélyzőtől temetkezési segélyt nem kapnak, a községek gondoskodnak eltemettetésük ről. Megtörtént Mecsekszabolcson, Vasason és még néhány bányatelepén, hogy a község olyan botrányos módon gondoskodott ezeknek a szegény embereknek eltemettetéséről, hogy az közfelháborodást váltott ki a község lakosai között: odahoztak egy kis siráfkocsit, arra rá; tették azt az embert, és kivitték a temetőbe, mint olyat, aki élete utolsó napjaiban valami rettenetes bűnt követett el. (Gaál Mihály: Sajnos, voltak ilyen esetek! Én is: tudom!) Nem gondoskodtak arróli hogy legalább megfelelően temessék el az ilyen szegény embert, aki egész életet munkában töltötte el és aki rajta kivül álló okokból és a törvény hiányos rendelkezése folytán nem juthat temetkezési segélyhez. Azt hiszem, nagyon célszerű v^olna, ha azt a valláserkölcsi alapot, amelyet olyan gyakran hangoztatnak, ilyenkor elővennék az illetők és a leventekirándulások alkalmával kevesebb alkoholt vagy cigarettát fogyasztanának, vagy arra igyekeznének, hogy ezek a kirándulások kevesebb költségbe kerüljenek s az igy megmaradó pénzt arra használnák fel, hogy ezeket a szegény embereket legalább a vallásnak és az ottani népszokásnak megfelelően rendesen és tisztességesen temessék el. Azok a bányatársulatok, amelyek közpénzekből— ez ismételten hangsúlyozom — milliárdos befektetéseket eszközöltek, amelyek a, szén árából, a fogyasztók pénzéből egészen uj kolóniákat, nagy kaszinókat, nagy igazgatósági épületeket építettek, a legkíméletlenebbül járnak el a nyugdíjasokkal szemben. Amikor ma köztudomású, hogy kint két-három napot dolgoznak a munkások, amikor tehát a lakásokra nincs szükség, amikor nem lehet azt mondani, hogy a dolgozó munkások számára kell a lakás, úgyhogy némely helyen egész nagy telepek üresen állanak, mégis, alig hogy egy ilyen munkás nyugdíjba megy, máris elkezdték a vexációt, hogy költözzön el onnan, mert nem tudunk magának lakást adni. Természetesen megint hozzám küldik őket, hogy én adjak nekik lakást, mintha nálam dolgoztak volna egy egész életen keresztül, vagy küldik őket a kormányhoz, a jegyzőhöz, hogy a jegyző gondoskodjék számára lakásról.