Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-31

270 Az országgyűlés képviselőházának 31. ütése 1927 március 30-án, szerdán. kétségtelen, hogy ez a közgazdasági probléma elsőrangú fontoságu és azt most már; 150 évi küzdelem után igazán a kivitel stádiumába kell juttatni. Minthogy azonban a kérdést számos okból törvény nélkül megoldani nem lehet, — így a kisajátítási jog szempontjából és más kérdéseknél fogva — ezért én a tisztelt koonnáyhoz azt a kérést vagyok bátor intézni, hogy a Duna—Tisza-csatornára vonatkozó törvényjavaslatot minél előbb terjessze be alkotmányos tárgyalás végett. (Helyeslés jobbfelől.) E tekintetben külön határozati javaslatot is terjesztek be, mely a következőképen szól (olvassa): »A Ház utasát ja a kormányt, hogy a tervezett Duna—Tisza-csatorna ügyének jelenlegi állásáról tegyen jelentést és a mü kivitele érdekében szükséges törvényjavaslatot alkotmányos tárgyalás végett mielőbb terjessze elő.« (Helyeslés jobbfelől.) Tisztelt Ház! Én nagyon is tudatával birok annak, hogy a kormánynak a legszélsőbb határig vitt takarékosság álláspontjária kell helyezkednie, mert a kiadásokban bárminő túlterjeszkedés megint felidézheti a deficit rémét (Ugy van! Ugy van!) és ismét az elé a helyzet elé juthatnánk, hogy újból szanálnunk kellene. Már pedig egyszer fényesen sikerült ugyan a szanálás munkálata, másodszor azonban^ ha akarná is, sem tudná többé a nemzet kifejteni azt az áldozatkészséget, amellyel az ügyet egyszer diadalra vitte. De dacára annak, hogy egészen tisztában vagyok a takarékosság elsőrendű fontosságával, mégsem tehetem, hogy két jelentős kérdésre, amely kérdések mindegyikét, a nemzeti becsület kérdésének tekintem, nyomatékosan fel ne hivjam a t. Ház figyelmét, noha mindkét kérdés megoldása jelentékeny költséggel jár. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik kérdés ahadikölcsönkötvények igen sokszor hangoztatott valorizációjának ügye, a másik pedig a tisztviselői fizetések és a nyugdíjak kérdése. Ami az elsőt illeti, senkisem kivan a kormánytól teljes valorizációt, vagy csak jelentékeny valorizációt is. (Baracs Marcell: Igen szerények vagyunk!) Azt azonban ne kivánja a kormánytól a közvélemény, hogy ezen a téren valamelyes számbajöhető lépést tegyen előre. Főképen hangoztatja a közvélemény, — és ebben igaza van — hogy az ős-hadikölesönkötvényjegyzők, elsősorban az árvák, hadikölcsönkötvényeinek bizonyos mértékű honorálása elől még a mai szűk viszonyok között sem szabad elzárkózni. (Ugy van! Ugy van!) Ugyancsak feltétlenül szükséges és sürgős a fixfizetésüek illetményeinek korszerű rendezése is. Igaz ugyan, hogy pénzünk ismét jó, azonban a háború előtt való vásárlóképességét nem nyerte vissza, (Ugy van! Ugy van!) mert a közszükségleti cikkek vagy elérték a háboruelőtti árakat vagy- pedig jelentékenyen felülhaladják azokat; ezzel szemben azonban a fixfizetésüek illetményei 20—40, kivételesen 50—60% erejéig vannak valorizálva. Hogyan álljanak meg tehát ők az élet küzdelmeiben? Ugyanaz vonatkozik a nyugdíjasokra is. Ami pedig a régi és az uj nyugdíjasok között való különbségtételt illeti, ez nézetem szerint olyan metsző igazságtalanság, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) amely végeredményben demoralizálásra vezethet. Ennek a különbségnek megszüntetését, valamint általában a fix-illetményüek korszerű rendezését szintén elengedhetetlen szükségnek tartom. Nagyon jól tudom, hogy a kormány mindkét kérdést a szivén viseli. En csak arra kérem a kormányt, hogy igyekezzék minél előbb mind a két kérdésben elfogadható és megnyugtató megoldást keresni, mert megnyugtató megoldás kimaradása esetén a közviszonyokban kellemetlen eltolódás állhatna elő. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) Bátor vagyok ezekután áttérni a közigazgatási reform kérdésére. (Halljuk! Halljuk!) Ez a kérdés is azok közé tartozik, amelyek régóta szőnyegen vannak. Négy évtized óta várjuk a közigazgatás reformját. Nagyon jól emlékszem arra, — 1889-ben volt — amikor a municipális választások annak az évnek december hónapjában tartattak meg. Én akkoriban a belügyministeriumnak voltam fiatal tisztviselője és .éppen a munieipális osztályban teljesítettem szolgálatot, melynek kebelében igen alapos megfontolás tárgya volt az, vájjon, tekintettel arra, hogy úgyis küszöbön van a közigazgatási reform — ennek már negyven éve — nem volna-e célirányos és a köznyugalom érdekében kivánatos, ha a tisztújítás egy évvel kitolatnék, hiszen ez alatt az egy év alatt tető alá lehet hozni a közigazgatási reformot. Minthogy azonban egy ilyen intézkedés a törvényhozás nehézkesebb apparátusának igénybevételét tette volna szükségessé, a tervezett intézkedés elmaradt, a belügyministerium nem emelt akadályt az ellen, hogy a tisztujitás 1889 decemberében megtartassék. Azóta már igen sok tisztújítást tartottunk és a közigazgatási reform kérdése még ma sincs megoldva. Időközben egyes kormányok tettek ugyan kísérletet, de ezek mindeddig eredménytelenek maradtak. 1893-ban a .Szapáry-kormány terjesztett be részletes közigazgatási reformjavaslatot; amelyet azonban a municipalisták megobstruáltak és a törvényből Szapáry ministerelnök csak két szakaszt tudott megmenteni. Az első szakasz, amely elvi kijelentést tartalmaz, azt mondja, hogy a közigazgatás állami feladat, amelyet a vármegyékben kinevezett közegek intéznek. A második szakasz pedig utasítást tartalmazott a belügyministerhez aziránt, hogy a közigazgatás reformja tekintetében sürgősen terjesszen részletes javaslatokat a törvényhozás elé. Ezek a sürgős előterjesztések a politikai viszonyok miatt elmaradtak, az az ellentét azonban, mely szerint törvényben kodifikálták az állami közigazgatást, de az életben a municipális közigazgatás volt hatályban, mind jobban kidomborodott, úgyhogy az 1907. évben a törvényhozás az 58. tcikkben maga hatályon kivül helyezte a kétszakaszos lex Szapáryana-t. Tisza István második kormányának belügyministere, Sándor János terjesztett elő azután részletekig kidolgozott közigazgatási reformjavaslatokat, amelyek keresztül is mentek a bizottsági letárgyal ás retortáin és már csak a plenáris tárgyalásra vártak, amikor hirtelen kiütött a világháború vérzivatara, amely azután sok egyéb értékkel együtt ezeket a törvényjavaslatokat is magával ragadta a Nirvánába. A második nemzetgyűlésen a Bethlenkormány akkori belügyministere, Rakovszky Iván terjesztett elő törvényjavaslatot a törvényhatósági bizottságok szervezetéről és hatásköréről, mert meg kívánta szüntetni azt az anomáliát, hogy a törvényhatósági bizottságoknak választott tagjai most is az 1913. évi mandátumaik alapjain ülnek együtt és gyakorolják jogaikat a törvényhatóságok ügyeinek intézésében. Ennek a törvényjavaslatnak is az lett a sorsa, mint az elődeinek: t. i. nem jutott