Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-30

Az országgyűlés képviselőházának 30. ság testi, erkölcsi és kulturális nevelésének mentől intenzivebb előmozdítását, meg kell emlékeznem a dolgozó társadalomnak azon rétegéről is, amely elsősorban van és lesz hivatva ugy az iskolán belül, mint az iskolán kivül azt a népnevelést irányítani, amely nemcsak fontos kulturális missziót teljesit, de kimondottan nemzeti célokat szolgál, t. i. a tanitói és óvónői karról. Meg kell róluk emlékeznem és sürgetnem kell jogos és métányos panaszaik meghallgatását és orvoslását, annál is inkább, mert a tanítóságra, a leventék és a felnőttek' oktatása révén egyre nagyobb és nagyobb teher hárul ; az állam és a társadalom egyre több és több feladat teljesítését követeli tőlük, mely munkatöbbletet, ép ugy mint általában azt a nagy és felelősségteljes munkát, melyet ez a derék, annyit nélkülöző, mindig csak mostoha gyermekként kezelt testület állandóan végez, az államnak minden körülmények közt honorálnia kell, A folytonos nélkülözés súlya alatt testileg és lelkileg megviselt és megtört emberektől, akiknek arcáról valósággal leri a létért való küzdelem minden kegyetlensége és szenvedése, rongyokban járó, folyton elégedetlenkedő egyénektől önzetlen, lelkes és nagy ideáloktól áthatott munkát elvárni nem lehet. Nem elegendő csak felépíteni azt az ezernyi népiskolát, de megfelelő szellemet is ke 1 azokba belevinnünk, hogy necsak tanulási, hanem tanitási kedvet és készséget is lássunk ezekben az iskolákban. Munkakedvet és nemes törekvéseket pedig joggal csak olyan emberektől tételezhetünk fel és várhatunk el, akiket nem irritálnak állandóan a megélhetés súlyos gondjai és keservei. Remélem, hogy a tanítóság jogos panaszainak meghallgatása és sérelmeinek orvoslása elől nem fog elzárkózni a magyar kormány, melynek pénzügyminisztere mindig oly nagy megértéssel viseltetett épen a népoktatás ügyével szemben (Esztergályos János: Csak pénzt nem ád !) és amely kormánynak olyan kultuszminisztere van, aki megmutatta, hogy megérti az idők szavát, valóban átérzi azt a nagy felelősséget, amely ezekben a nehéz időkben reáhárul, és aki megmutatta, hogy fáradhatatlan munkával és vasakarattal még ma is mennyit lehet tenni a nagy nemzeti célok érdekében. És ez a kiváló magyar kultuszminiszter jól tudja, hogy pl. Németországot, ahol ő olyan szivesen szokott megfordulni, alapjában véve épen a tanitói kar tette naggyá és fogja a jövőben még nagyobbá tenni, mint valaha volt. Ismerve azt a szellemet, amely a német tanítóságot vezérli, ez a jóslásom, amelyet különben nem csak én teszek, bizonyára be is fog teljesülni, Igaz, hogy ott mindenkor másképen honorálták a tanítóság munkáját, amelyet a mindenkori német kormányok mindig elsőrendű nemzeti munkának tekintettek. (Egy hang a szélső baloldalon : Nem ugy, mint az ön kormánya ! — Felkiáltások a jobboldalon : Mindnyájunk kormánya ! — Malasits Géza : Átadjuk önöknek, tartsák meg ! — Zaj. y Elnök csenget. — Jánossy Gábor : Ne zavarjuk meg az idilli hangulatot !) Ennek aztán meg is volt az eredménye. T. Ház ! Tartva attól, hogy ez a szózatom, melyet a. magyar tanítóság érdekében intézek a magyar kormányhoz, esetleg tudomására sem jut az intéző köröknek (Erdélyi Aladár: Majd elvisszük mi *?) — nem szükséges, itt van a határozati javaslat a kezemben. Következő határozati javaslatot vagyok bátor beterjeszteni (Olvassa): »Utasitsa a Ház a kormányt, hogy helyezze hatályon kivül a — tanitói és óvónői karra mélyen sértő, lefokozásnak minősíthető 1925. évi 7000 M. E. státusrendeletet, hogy ezáltal a hivatását és fontos nemzeti misszióját mindenkor dicséretreméltó ügybuzgósággal és becsületes odaadással ülése 192^ március 29-én, kedden. 237 teljesítő tanitói és óvónői kar visszanyerhesse az 1922. évi 700 M. E. rendelettel biztosított és 1923, évi 6000 M. E. kormányrendelettel megerősített jogait, mely felette méltányos intézkedést annál is inkább látom teljesíthetőnek, mert ez az államra nézve különösebb megterheléssel nem járna.« Ugy tudom, hogy összesen egymillió pengővel közmegnyugvást lehetne itt teremteni. Azt hiszem mindenki előtt ismeretes az, hogy nemcsak a tanitók és óvónők, hanem a polgári iskolai tanárok is rendkívül nehéz helyzetben és mostoha gazdasági viszonyok között vannak. A benyújtott memorandumuk is olyan sérelmekre mutat rá, amelyeknek orvoslása már nem késhet sokáig. Egyik méltányos és jogos kérelmük az, hogy hozzájussanak a polgári iskolai tanárok is bizonyos idő leteltével bizonyos fizetési fokozatba, azaz kérik ők is a seniumos rendszert, továbbá azt, hogy a megbízott^ tanár, akit 1,450.000 koronával dotálnak, egy év leteltével neveztessék ki rendes tanárnak. Végül kérik, — ez a legméltányosabb — hogy szüntessék meg az úgynevezett helyettes-óradíjas tanári állást, amelyet a lehető legszégyenteljesebb módon dotálnak. Ezek az állások valóban szegyenfoltjai különben szépen fejlődő közoktatásunknak. Ezek a helyettes-óradíj as tanárok havonta 1,020.000 koronát kapnak, de ezt is csak az év tiz hónapjában, mig a vakáció két hónapjában semmit sem. Volt alkalmam meggyőződni róla, hogy ezek a szegény emberek paraszt viskók ban kénytelenek lakni, napszámosokkal együttétkezni és jó, ha szárazkenyeret és szalonnát vacsorázhatnak. Engedelmet kérek, ez az életmód nem illik a kultúra, a közoktatás szolgálatában élő emberekhez. Azt hiszem tehát, mindnyájan egyetértünk abban, hogy ezt a lehetetlen állást meg kell szüntetni. A megoldás az volna, hogy a helyettes-óradíjas tanárok neveztessenek ki megbizott tanárokká, egy év múlva pedig rendes tanárokká. Azt hiszem, ez a kérésük igazságos és méltányos és nem is igényel olyan összeget, amely túlságosan terhelné az állami költségvetést. Szokásomhoz hiven ezt az alkalmat is felhasználom -— ha röviden is — arra, hogy néhány fontosabb közegészségügyi kérdéssel foglalkozzam, mert azt tartom, hogy egy országnak, amelynek népe a megpróbáltatások súlya alatt annyira megfogyatkozott, fizikailag annyira leromlott, nem lehet eléggé éber figyelemmel kisérnünk a közegészségügyi viszonyok fejlődését és alakulását. (Ugy van!), nem lehet eléggé hangsúlyoznunk a népegészségügy fejlesztésének szükségességét. Hogy közegészségügyi téren valóban csak csiga léptekben haladunk előre, ennek egyik bizonyítékát fogom itt felhozni. Körülbelül egy esztendeje propoziciómra megalakítottuk az első állandó parlamenti közegészségügyi bizottságot és dacára annak, hogy azóta egy esztendő múlt el, a bizottság elé még egyetlenegy közegészségügyi törvényjavaslat sem került. Én nem mondom, hogy közegészségügyi viszonyaink gazdasági és pénzügyi konszolidációnk óta, valamint népjóléti ministériumunk elismerésreméltó munkája révén nem javultak bizonyos mértékben. (Ellenmondások a szélsőbaloldalon.) Én csak azt állítom és csak azt szögezem le, hogy ez a javulás nem tart lépést pénzügyi helyzetünk javulásával. (Zaj a szélsőbaloldalon. — Elnök csenget.) Nem állítom azt, hogy nálunk az emberek egészségügyi állapota, szervezetének ellenállóképessége nem jobb valamivel, mint volt a háború utolsó éveiben, vagy a háborút követő nyomorkorszak első éveiben, amikor az anatómiai intézetekben még az emberi csontokat sem tudták kellőképen preparálni, mert szétmállottak,, mint