Képviselőházi napló, 1927. I. kötet • 1927. január 28. - 1927. március 11.

Ülésnapok - 1927-9

76 Az országgyűlés képviselőházának 9. ülése 1927. évi február hó 11-én, pénteken. — az az egész adóleengedés, amelyet ez a javaslat kontemplál, egy egész évre átszámítva, legoptimisztikusabb számítás mellett sem tesz ki többet, mint egy aranykoronát esztendőnként. Az az óriási nagy felhajtás, az a nagy zászlólengetés a városi lakosság számára summa summarum végeredményben egy aranykoronát jelent évenként, mint adókönnyítést az egyik oldalon. Azzal azonban, hogy bevezették a betegápolási adót, hogy bevezették a rokkantellátási adót, egyenesen paralizálták ezt, mert ennek a két adónemnek terhei messze meghaladják azokat a könnyítéseket, amelyeket a kormány a városi lakosságnak nagykegyesen ad. Az imént azt mondottam, hogy ielenleg Magyarországon uralkodó társadalmi osztályok gondoskodnak arróJ, hogy az adóterheket áthárítsák a dolgozók vállaira Nem kell messzire mennem ezen állitásom igazolására, csak meg kell néznünk az 1927/28. számadási év ki mutatásai t. Ezekben a minister ur egyenes adókból 160,225.600 pengőt irányzott elő, amely öíszegben tehát benne vannak az összes egyenes adók. Ezzel szemben forgalmi adókból és illetékekből 181,844.000 P, fogyasztási adókból 64.890 000 P. vámjövedékbőJ 102.253.000 P van előirányozva, Összesen tehát a 160.225 600 pengő egyenes adóval szemben 348,987.500 pengő közvetett adó, vagyis fogyasztási iellegü adó áll. Pedig ebben nincsen is benne a sójövedék, nincs benne a dohányjövedék s nincs benne még néhány olyan tétel, amelyeknek túlnyomórészét a szegény nincstelenek fizetik ki. Nem kell jobb, élénkebb bizonyiték állitásom igazolására, mint ezek a számok. Az ország túlnyomó többsége szegény emberekből áll, mert szegény ember a kereskedő, szegény ember az iparos, szegény ember a szabadfoglalkozást űző is a legtöbb esetben, szegény ember a gyárimunkás, a mezőgazdasági munkás és szegény ember a kisgazda is. És ezek fizetik az adóterhek túlnyomó részét, azokat az adókat, amelyeket valójában és voltaképen a hatalom birtokosainak, a földbirtokos osztálynak és a vele szövetkezett kapitalista osztálynak; kellene fizetnie, amelyeknek fizetését azonban, mint hazafias kötelességet, ráháritják az alattuk álló társadalmi osztályokra. (Ugy van! a szélsőbaloldalon ) T. Ház! Az erőszakolt szanálás következményeiről már beszéltem, amikor Szilágyi Lajos t. képviselőtársamnak válaszoltam és most csak néhány adatot kívánok felsorolni állításaim igazolására. A háború előtt, t. Képviselőház, a munkás és a kisiparos háztartásában a sorrend a következő volt: a megélhetés költségei, a Jakbér, a ruházat, a szórakozás, és negyedik helyen állott az adó. A szanálás kezdete óta a sorrend megváltozott: az első a megélhetés költségei, az elkerülhetetlen költségek, a második a Jakbér, a harmadik ina már az adó, és csak ami ezután marad, ez jut ruházkodásra, szórakozásra és ez kerül a kulturális célokra, a kulturigények kielégítésére. Ne csodálkozzanak tehát azon, hogy a magyar munkásosztály lerongyolódott, a gyerekei rongyosak s a kültelki mozin kívül semmiféle kulturkielégítést nem találhat, gyerekeit nem tudja rendesen felnevelni s míg a háború előtt kultúrája fejlesztésére is fordíthatott valamit, így könyvek, újságok, folyóiratok olvasására is költhetett, itt-ott elmehetett színházba és megnézhetett egy-egy jobb színdarabot, a gyerekeinek három-négyszer egy esztendőben valami ócska gúnyát vagy silányabb szövetből készült ruhát vehetett, addig ma ez ennek az adózási politikának következményeképen mind megszűnt, mort annak a munkásnak élnie kell, kenyeret, burgonyát és egyebet kell vennie s most csak azt tudja vásárolni, ami életfentartásához feltétlenül szükséges, azután a lakbért is meg kell fizetnie, mert hiszen az Isten szabad ege alatt nem lakhatik, adót is kell fizetnie és csak ami ezen felül marad valami kevés, az jut a gyermekek neveltetésére, a kulturális igények kielégítésére, arra, amire pedig minden állampolgárnak jutni kellene, hogy elmondhassuk, hogy kulturált államban élünk. Ennek a rendszernek tehát kulturális tekintetben is igen súlyos következményei vannak, amelyek majd a későbbi .generációkon fogják magukat megbosszulni. Azt mondja Szilágyi Lajos t. képviselőtársam, hogy a földbirtokosok azon panaszkodnak, hogy ez a javaslat nem fogja leszállítani a földadót, ellenkezőleg, a földadó mérsékelten emelkedni fog. Vargha Gábor t. képviselőtársam a bizottsági ülésen azt mondotta, hogy nem lesz adóelengedés a háznál, hanem marad minden a régiben. Én ezeknek a sirámoknak nem nagyon ülök fel, mert tudom jól, hogy a dörömbölés a mesterségükhöz tartozik. Az agrárius társadalom ért a siránkozáshoz, hiszen már jó néha' y száz esztendeje sirnak, ez tehát engem nem hat meg, azonban mégis azt kell mondanom, hogy valahogyan a tetején úsznak a dolgoknak, mint az olaj a viz felett. Ez — mondom — eugem nem hat meg. Azt megítélni, ho«y mennyi az adóelengedés az agrártársadalom javára, a kapitalisták javára, hogy mennyi az adóelengedés a városi háztulajdonosoknak, ebben a percben nem tudom. Egyet azonban tudok, azt, hogy a minister ur ezzel az , alkalommal olyan müveietet hajtott végre, amelynek végrehajtására még őt sem tartottam képesnek Eddig mindig azt hittem, hogy előbb tud Mózes a sziklából vizet fakasztani, mint hogy a magyar népből adót kipréselni lehetne, és a minister ur ezt a lehetetlenséget mégis lehetővé tette. Felemelték a létminimumot, mégpedig igazán nagylelkűen (Fábián Béla: 960 pengő!), 960 pengőre. Rögtön kijelentette azonban a minister ur, hogy ennek a felemelésnek konzekvenciái lesznek. Konzekvenciája az lesz, hogy a napszámosok, akik eddig nem fizettek keresetiadót, a jövőben keresetiadót fognak fizetni. Először is maga a létminimum olyan alacsonyan van megállapítva, hogy ehhez fogható alacsony létminimumot egész Európában nem fognak találni. Aki ezen alul dolgozik, az nemcsak nyomorog, hanem az éhenhaláshoz áll közel. És itt meg kell mondanom a t. Háznak, hogy ma a munkásosztállyal szemben nem hatnak azok a jelszavak, amelyeket a választásokon méltóztattak hangoztatni, hogy: igaz, rossz világot élünk, de óvakodjatok a gerstli-korszaktól. Én nem sirom vissza a gerstlikorszakot, nem kell az sem testemnek, sem lelkemnek, de objektive megállapítani kivánom, hogy kalóriaértékben akkor többet tudott a munkás vásárolni, mint ma, Mert ma már gerstlire sem telik a munkásnak, s ennek a bölcs adópolitikának következtében a munkás élelme télen burgonyára, kalarábéra, sült tökre, nyáron pedig zöld tökre és zöldpaprikára zsugorodik össze. Ebből a fizetésből, amely a létminimumot képezi, a legprimitivebb életet sem lehet élni, mert ennél alacsonyabban napszámosember nem tud megélni, és most ezt a szegény napszámosembert is erősen meg fogják adóztatni. Ezzel kaocsolatban fel kell említenem egy dolgot, amelyet hiányolnom kell ebben a javaslatban. Nevezetesen az elmúlt esztendőben gyakorlattá vált. hogy egy* s jo b keresetű ipari munkásodat egyenesadóval rónak meg. így a vidéki városokban és elsősorban a főváro bananyo.ndai