Képviselőházi napló, 1927. I. kötet • 1927. január 28. - 1927. március 11.

Ülésnapok - 1927-8

Az országgyűlés képviselőházának 8. ülése 1927. évi február hó 10-én, csütörtökön. 55 intézetére szükséges összeget szintén körülbelül 3 millió pengővel. A népjóléti tárcánál megemlítem a hadirokkantak kérdését. A népjóléti minister ur és az eg;ész kormány is nagy súlyt helyezett ennek a kérdésnek további rendezésére. Most már eljutottunk oda, hogy az 50°/o-os rokkantaknak tisztességes járandóságot tudunk nyújtani. Ez a költségvetésben 2'3 millió pengővel szerepel, de már tulajdonképen február 1-től történik ezeknek a járandóságoknak kiutalása. (Helyeslés.) E tárca költségvetésének keretén belül a gyermekvédelemre és egyéb közegészségügyi célokra is nagyobb összegeket kellett engedélyezni, mert hiszen nem kell fejtegetnem, milyen fontos érdekek fűződnek a gyermekek életének megvédéséhez. (Helyeslés.) A kiadásokkal nem akarok tovább részletesen foglalkozni; az egyes tárcák keretén belül módjában fog állani a t. Képviselőháznak ezekre kitérni. Csak néhány olyan kérdésre akarok most rátérni, amelyek a jövő szempontjából fontosak; szeretném, ha ezeket mindenki tisztán látná. (Halljuk! Halljuk!) A tisztviselő-kérdést és a nyugdijas-kérdést fogom itt érinteni. (Halljuk! Halljuk!) Meg vagyok róla győződve, hogy mindenki át van hatva annak fontosságától, hogy a középosztályt az egész vonalon erősíteni kell. (Ugy van! Ügy van!) Minden intézkedés, amely a középosztály anyagi helyzetének javítását szolgálja, tulajdonképen a társadalmat erősiti. Ezek az intézkedések nagyon sokfélék lehetnek; mozoghatnak a gazdasági élet keretén belül is. Ezt a célt szolgálta egyik legutóbbi törvényjavaslatunk is, amelyből azóta már törvény lett s amely a magánalkalmazottak nyugdijviszonyait rendezte. A gazdasági élet erősödése a középosztály* helyzetének javulására is kihat. Le keil azonban szögeznem, hogy a mai helyzetben a középosztály zöme a tisztviselőosztály és amikor a tisztviselőosztálynak megyünk segítségére, akkor tulaj donképen a középosztály helyzetén segítünk. Ezek a szempontok vezették a kormányt akkor, amikor nem ragaszkodott mereven azokhoz az illetménymegállapitásókhoz, amelyek a szanálás elején történtek. Azóta több izben javitottuk a tisztviselői illetményeket. Már az is javítás volt, hogy más szorzószámot állapítottunk meg ezekre, mint amely tulajdonkép megfelelt volna a pénz igazig értékének. Azután egy 15%-os generális emelés történt, s megtörtént a státusrendezés is, ami a fizetések tekintetében szintén javitás volt. Egészen nyíltan megmondom, hogy két évvel ezelőtt, amikor ezekkel a kérdésekkel foglalkoztunk, nem volt sok bizalmunk ahhoz, hogy ez alatt a két év alatt így fogjuk tudni javítani az alkalmazottak illetményeit, mert hiszen nem láttuk, milyen irányban fog terelődni a gazdasági élet, vájjon el fogja-e tudni viselni azokat a terheket. Jól tudom, hogy éppen az adó mérséklési javaslattal szemben vannak olyan nézetek és felfogások, hogy miért kellett először ehhez a kérdéshez nyúlni, amikor a másik oldalon vannak megoldatlan kérdések *? Egyszerű a magyarázat: azért, mert az adózó polgárság teljesitőképesitésének hiábavaló túlságos megfeszítésével a célt nem lehet elérni; ideiglenes megoldást lehet igy találni, de a dolgokat helyes irányba terelni sohasem lehet. Nekünk erre mindig figyelemmel kell lennünk, mert hiába próbálunk igy adóztatni, ez csak azt eredményezhetné, hogy később ismételten kritikus helyzetek állanának elő, amelyeknek első áldozata éppen a tisztviselői osztály és ez a társadalmi réteg lenne. {Ugy van !) Néhány adattal szeretném megvilágítani, NAPLÓ. I. hogy mindenki lássa, hogy milyen nehéz problémával állunk szemben. A tisztviselői fizetések az állami közigazgatásnál — hangsúlyozom, kihagyom a lakbéreket, mert hiszen ezek automatice emelkednek — 145 millió pengőt tesznek ki, az állami üzemeknél pedig 78 millió pengőt. Ez összesen 223 millió pengő. Ha 15%-os átlagos rendezést veszek számitásba — nem ugy értem, hogy minden kategóriára egyformán 15°/o-ot — akkor 33 millió pengő költségtöbblettel kell számolnom. A másik rétegnél, a nyugdijasoknál pedig a következő a helyzet. Kénytelen vagyok itt előrebocsátani és egész nyíltan leszögezni álláspontomat : Elismerem mindazokat az érdemeket, amelyek ennek a társadalmi rétegnek munkálkodásához fűződnek, azt az álláspontot azonban sohasem tudom magamévá tenni — és nem fogja tudni egyetlen egy pénzügyminister sem magáévá tenni - hogy igazságtalanság az, hogy megkülönböztetés történt a tényleges tisztviselők és a nyugdíjasok között. Az élet kivétel nélkül mindig igy fejlődik; méltóztassanak megnézni a háború előtti állapotokat és méltóztassanak utánanézni, mi a helyzet a külföldön; ez a differenciálódás mindenütt megtörtént. Ennek ugyanis megvan a maga oka : az állam pénzügyi teljesítőképessége rendszerint nem tudja a problémákat az egész vonalon egyszerre megoldani. Elismerem azonban azt, hogy ma ez a helyzet nagyobb méltánytalansággal jár, mert azok az illetmények, amelyeket ez a réteg élvez, végeredményben elég alacsony szinvonalon mozognak. Különösen egy réteg van, amellyel szemben nagyon nagy az igazságtalanság — és ezt aláhúzom — azok a nyugdíjasok, akik a forradalmi idők előtt mentek nyugdíjba, akiknek tehát nem volt alkalmuk végigcsinálni azt a többszörös előmenetelt, amelyet a többi réteg megcsinálhatott. Ez az a réteg, amelynél nagyon kirívó az igazságtalanság. (Szilágyi Lajos: A régi és uj nyugdíjasok közötti különbséget kell megszüntetni.) Azt azonban, hogy egészen egy színvonalra lehessen vinni a kérdést, én legalább a közeljövőben megoldhatónak nem találom, hanem lássuk, hogy mit gondolok én lehetségesnek. Először, ha tegyük fel - és én majd megmondom, mennyiben van lehetősége egy illetményrendezésnek — a jövőben történik valami illetményrendezés, azt hiszem, méltányos lesz, ha az ki fog terjesztetni a nyugdíjasokra is. Másodsorban azonban itt fokozatos megoldást kell keresni, mert a következőkből nyilvánvaló lesz, hogy a nyugdíj terhek milyen óriási tételt, milyen nagy megterhelését képezik a költségvetésnek. Az állami közigazgatásnál a lakbéreken és egyéb járandóságokon kiyül 67 millió, az állami üzemeknél 45 millió pengő, a kettő együttvéve tehát 112 millió pengő, amely a költségvetést e réven terheli. Ennek 15%-a 16'8 millió pengő. Ha most összehasonlítást teszek a háború előtti viszonyokkal, akkor azt találom, hogy a nyugdíjak aránya az 1913. évi költségvetésben 2 2°/o volt, ma pedig 13*6°/o, tehát az előbbinek hatszorosa. Ha pl. az államvasutat veszem, itt szintén 2% körül mozgott a nyugdíjak összege, ma pedig majdnem 18%. Költségvetésünkben több mint 65 millió aranykorona az az összeg, amely bennünket az ország területének csökkenésével, nevezetesen a menekültekkel kapcsolatban ilyen aránytalanul terhel, pedig nem kellene, hogy terheljen. Ez az a méltánytalanság, amelynek megszüntetését folyton kérjük a Népszövetségtől, mert hiszen ha ez megszűnnék és ez az összeg rendelkezésre állana, akkor tisztviselőkérdést, nyugdíjaskérdést és sok más problémát lehetne itt megoldani. Amennyiben olyan helyzet alakulna ki, hogy lehetséges volna valamilyen nyugdíj rendezés, U