Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.

Ülésnapok - 1922-569

14 À nemzetgyűlés 569. ülése 1926. évi június hó 15-én, kedden. koknál a nemes valutában adandó kölesönök rendszere, úgyhogy végeredményben csak két magánjogi kötelezettség volt, amelyet a gazdasági élet önként nem valorizált és ez a kettő: az állam, illetőleg a Jegyintézet által nyújtott hitelek és a magánvállalatok által nyújtott nyugdíjak. (Zaj a jobboldalon. — Propper Sándor: Halljuk! De érdekli az urakat a magántisztviselők dolga! — Gróf Bethlen István ministerelnök a terembe lép. — A képviselők a jobboldalon és a középen felállanak. — Hoszszantartó, zajos éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Az aktiv magántisztviselők valahogyan segitettek önmagukon a látszatkonjunktura napjaiban, mert bármilyen nyomorúságosak voltak is az aktiv tisztviselők fizetései, mégis elérték a békebelinek mintegy 30—35 százalékát, ami a vegetativ élet folytatására egészen a szanálásig körülbelül elegendő is volt. Az aktiv és a nyugdíjas köztisztviselőkről mindenkor gondoskodott az állam, amely valóban heroikusan túltette magát azon a körülményen, hogy az ország területének kétharmad része, népességének 60%-a, a nemzeti vagyonnak pedig háromnegyed része elveszett és ezeknek — aktivoknak és nyugdíjasoknak egyaránt — olyan illetményeket fizetett, amelyek igénybevették a magyar gazdasági életnek, előbb a bankóprésnek, azután az adóprésnek minden erejét. Én természetesen nem akarom ezt kritika és kifogás tárgyává tenni, bizonyos azonban az, hogy ha a magánvállalatok, amelyek a gazdasági élet csődjét hasonlíthatatlanul jobban úszták meg, mint az állam, csak tizedannyira képviselték volna alkalmazottaik érdekeit, mint az állam képviselte a maga alkalmazottainak érdekeit, akkor ma ez a javaslat nem volna a nemzetgyűlés előtt és nem keltene olyan érzékeny elkeseredést, nem keltene olyan nagyfokú csalódást... (Zaj a jobboldalon. — Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon. — Klárik Ferenc: Miért nem mennek ki a folyosóra tárgyalni?) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Kéthly Anna: •.. sőt haragot mindazoknak lelkében, akiket ez a javaslat ilyen borzasztóan megkárosít, sőt egyenesen exisztenciájukban támad megA nyugdíjas magántisztviselő volt az az egyetlen kategória, amelyen sem a gazdasági konjunktúra, sem az állami áldozatkészség nem segített, úgyhogy egyedül érdekképviseleteik voltak azok, amelyek ezeket a szerencsétleneket gondjaikba vették és a magánjogi bíráskodás niegváltozása kapcsán az első kísérleteket tették abban az irányban, hogy ezeket a szerencsétleneket a bíróság- utján juttassák jogaikhoz. Természetesen nem volt könnyű feladat a nyugdíj valorizáció elvét birói joggyakorlattá emelni és itt a nemzetgyűlés előtt kell kifejeznünk tiszteletünket és hálánkat azok iránt a jogászok iránt, akik ennek jogi helytállóságát kellő érveléssel alátámasztották és azok iránt, akik ezeknek a jogi érveléseknek behódoltak. Eleinte ez a jogszolgáltatás is a maga formalizmusával igen sok akadályba ütközött, mert nem volt könnyű a bíróságot ilyen joggyakorlatba belevinni és amikor már el is ismerték a valorizáció elvét, akkor is még mindig kétirányú mérlegelés volt az, amely őket a valorizáció munkájában irányította. Az egyik ilyen mérlegelés az volt, bogy van-e a vállalat nyugdíjintézetének, mint önálló jogi személynek vagyona, a másik pedig, amit kutattak, az volt, hogy a perelő nyugdíjas menynyiben szorul rá arra, hogy valorizált nyugdíjat kapjon. Ennek a két meggondolásnak következménye volt az, hogy a valorizációs perek eleinte meglehetősen ki nem elégítő eredménnyel végződtek, mert a nyugdíjintézetek vagyona, a már emiitett körülmények következményeképen szőrén-szálán elúszott volt és csak igen későn sikerült az ilyen irányú gyakorlatot megváltoztatni és a bíróságnál általános szabállyá tenni azt* hogy a perben álló fél nem a nyugdíjintézet, nem a nyugdíjpénztár, hanem a vállalat, az anyaintézet és az anyaintézetnek teherbiróképessége, — ami ezekben a perekben igen sokszor alapos diszkusszió tárgya volt — alkotja a valorizációs igény kielégítésének alapját. Az egyéni tehetősségnek kritériumát is sikerült hosszú idő múlva leszoritani a birói mérlegelés homlokteréről, mert a biróság itt arra a mi szerintünk egyedül helyes és megrendithetetlen álláspontra és alapra helyezkedett, hogy a nyugdíj nem adomány, a nyugdíj nem alamizsna, nem, jótékonyság, hanem egy kétoldalú szerződésen alapuló szolgáltatmány, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) amelyet mint szociális jótéteményt nem szabad egy pillanatig sem felfogni. A birói gyakorlat tehát túlhajtott ezen az etapon is sajnos, azonban a teljes valorizáció alapjára nem helyezkedett, nem mondotta azt, hogy békében egy hasonló állású tisztviselőnek ennyi meg ennyi fizetése volt; ez pedig 18.500-as index-szel átszámitva ennyi meg ennyi koronának felel meg és ez lett volna a nyugdíj bázis, hanem legnagyobbrészt arra az alapra helyezkedett, hogy ugyanolyan tisztviselőnek, a perlő nyugdíjasnak állásához hasonló állásban levő tisztviselő mai fizetése ennyi meg ennyi, megfelelő szolgálati idő után tehát a nyugdíjasnak ezen percentuáció szerint jár a nyugdíja. A birói gyakorlatnak ez a legutolsó képe, amely persze igen messze van attól, hogy magánjogi értelemben teljes valorizációnak lenne nevezhető, de elismerhetjük, hogy lényegesen csökkentette a magántisztviselőkön elkövetett injuriákat és emberséges megélhetést biztosított a vállalatok nyugdíjasainak. A vállalatok azonban a bírói gyakorlatnak ilyen irányba való terelődését a legnagyobb aggodalommal szemlélték. Kezdetben igen szívesen látták ezeket a nyugdíjpereket, mert ezzel a szükkeblüségnek és az uzsorának ódiumát önmagukról a bíróságokra hárították át, amelyek ítéleteikkel megpecsételték azt^ hogy a vállalatoknak ez a szűkkeblű eljárása a jog és erkölcs követelményeinek, valamint a kereskedelmi ügylet jogszabályainak is megfelel. Később azonban, amikor a biróság ezt a szerepet nem vállalta és a gyakorlatban a már emiitett irányban elhajlott, akkor egyre nagyobb idegességgel nézték azt, hogy itt végül komoly terhek vállalásáról is lehet szó és gazdasági érdekeiknek megvédésére, ha szabad azt mondani: jogtalan magánérdekeiknek megvédésére minden eszközt felhasználtak. Felhasználták a leszerelést, a megfélemlítést, a zsarolást, a jótékonykodást az alkalmazottakkal fezemben, majd amikor mindez

1 nem használt velük szemben, akkor megrendelték maguknak a nyugdíjvalorizációs törvényjavaslatot. (Propper Sándor: Ugy van!) Megpróbálkoztak a leszereléssel, amikor azt ígérték az engedelmeseknek, hogy jön majd egyszer jobb idő s akkor majd méltányolni fogják a gutgesinnt embereket, akik a vállalattal szemben nem léptek peres utrai és voltak, sajnos, a nyugdíjasok táborában épen elegen, akik ennek a »holnapi túzok« ígéretnek felültek. Megpróbálták a megfélemlítést is, direkt és indirekt eszközökkel egyaránt, (Propper