Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.

Ülésnapok - 1922-569

À nemzetgyűlés 569. ülése 1926. évi június hó 15-én, kedden. Ki és Lloyd George ismerték volna Magyarországtörténetét és geográfiáját. Nem szabad, hogy a tárgy nemismerésével a nemzetgyűlés egy uj Trianont készítsen az aktív és a nyugdíjas magántisztviselők számára. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A magántisztviselői nyugdíj gondolata az állami tisztviselők nyugdíjának gondolatából született meg körülbelül 50—60 esztendővel ezelőtt. A magánalkalmazotti foglalkozás természetéből következik az, hogy mindaddig, amig ez a kérdés a magán-iniciativa és nem az állami kényszer alapján oldatott meg, esak kétféle megvalósítási formája volt lehetséges a magánvállalatok számára: a vállalaton belül létesülő nyugdíjpénztárak révén, a kis vállalatok tisztviselői számára pedig valamely biztositó intézetben való járadékbiztosítás révén. Ennek a kétféle biztositásnak terheit mind a két esetben tényleg maguk a kedvezményezettek viselték, akár olyan formában, hogy a biztosítási ^ járulékot az illető biztosítási intézethez de facto befizették, akár pedig azáltal, hogy a vállalatnál kapott illetményeiből az illetmény megállapításakor a nyugdíjra szánt befizetéseket, illetőleg azoknak a névleg a vállalatok által viselendő részét már előre is levonásba hozzák. Ezeknek a vállalati nyugdíjintézeteknek mikénti ügyvitelébe nem volt soha a tényleges alaesonyrangu tisztviselőnek beleszólása, mert ha voltak is autonom nyugdíjintézetek, ezeknek az autonómiáknak élén a vállalatok igazgatói és vezérigazgatói állottak. Hogy ezek azután a nyugdíjintézet vagyonának hű sáfárjai voltak, ez mindaddig nem volt művészet, amig a gazdasági élet a maga normális, úgynevezett békebeli kerékvágásában haladt, viszont abban a pillanatban, amikor a rendkívüli események a háború kitörésével megkezdődtek és ezeknek az uraknak választaniuk kellett az általuk igazgatott vállalat érdekei és ama nyugdíjintézet érdekei között, amelynek csak mellesleg voltak tagjai, — hiszen nyugdíjukat és végkielégítésüket nem ezen intézet terhére, hanem szerződéssel biztositva kapták — akkor a nyugdíjintézet hátrányára és a vállalat előnyére cselekedtek az ő szempontjukból természetesen. Ezt egyetlen egy statisztikai adatfelvétel is bizonyítaná, amelynek csak arra kellene kiterjeszkednie, hogy milyen az arány egyrészt a vállalat és a nyugdíjintézet alaptőkéje között, másrészt milyen az arány a vállalat és a nyugdíjintézet birtokállományában lévő hadikölcsönkötvények és más pupilláris papírok között, amikor is nem volna minden tanulság nélkül való annak megállapítása sem, hogy vájjon a nyugdíjintézet birtokában lévő papirosok ősjegyzés révén vannak-e ott vagy pedig az anyaintézet részéről ós milyen árfolyam mellett, milyen koronákban adatnak el. De ha tovább megyünk a kérdésben, tiíl a háborús és inflációs időkön is, előfordul az, hogy a regenerálódó nyugdíjintézet a maga vagyonát ingyen vagy nevetségesen csekély kamat ellenében átengedte a vállalatnak és ha a vállalat hibásan spekulált, — amint ez legutóbb a Viktória-konszern esetében is megtörtént — akkor elúszik a nyugdíjintézet minden vagyona és nem tudjuk, hogy az államháztartás és a magántőke, amely nemzetgazdasági érdekből a hitelezők kielégítésére vállalkozott, vállalja-e egyúttal a nyugdíjpénztárnak, mint hitelezőnek soronkivül és mindenekelőtt való kielégítését is. Ha tehát a nyugdíjpénztárak vezetésébe az alkalmazottaknak nem is volt beleszólásuk, ha azok statútumai nem is az alkalmazottak érdekében valók voltak, mert például megszerzett nyugdíjigényét senki sem vihette magával más vállalathoz, ha előfordult például Magyarország egyik legnagyobb vasipari vállalatánál, az;a taktika, hogy; a; nyugdíj eszkoniptálásánál feltűnően alacsony béreket fizetnek, viszont a tisztviselők a nyugdíj képesség elérése előtt szolgálatuknak kilencedik évében elbocsáttattak: akkor meg lehet állapítani, hogy ez a nyugdíjszisztéma, amely békében érvényben volt, nem adott kielégítő nyugdíjat a tisztviselőknek és nem gondoskodott az alkalmazottak érdekeinek kellő megvédéséről. Ennek ellenére azonban az az alkalmazott, akit jó vagy rossz sorsa úgynevezett nyugdíjképes állásba vetett. 30—35 esztendőn keresztül annak reményében tűrte ezeket a fizeíeseket és a sokszor egészen infámis bánásmódot, hogy öreg napjaira a legprimérebb gondoktól megkíméltetik és nem szorul arra, hogy a rokonok és a magánjótékonyság kegyelméből tengesse életét vagy arra, hogy cipőzsinór és cipőkrém árulására szorítkozzék, hogy gyufával és irodaszerekkel házaljon, aminek a nyugdíj nélküli öreg magántisztviselők eddig ki voltak téve. Ebbe a nyugdíjrendszerbe, amely a kiválasztottak szűk körére szorítkozott és önmagában sem volt kielégíthető és amely alapja lehetett volna egy becsületes és kötelező állami nyugdíj biztositásnak, belecsapott a háború, amely a gazdasági viszonyokat a maguk teljes egészében felforgatta, természetesen nem ugy, hogy a teherbíró osztályok sérelmére^ és a kevésbé teherbíró osztályok javára történt volna az átalakulás, hanem ugy, hogy a gazdasági választóvonalak még jobban megerősödtek, hogy a tehetős és a nincstelen közötti határvonal még jobban megerősödött, A nyugdíjasok, mint gazdaságilag gyengébb fél, természetesen ebben a nagy felfordulásban szintén alulmaradtak. Ez az alulmaradás már megkezdődött a háborúban, amikor a pénz elértéktelenedése, bár lassú tempóban, de érezhetővé vált és a nyugdíjas arra kényszerült, hogy újra munkába állva, növelje a kínálatot a munkapiacon és ezzel dolgozó kollégáinak úgynevezett szennykonkurrenciát csináljon. Folytatódott és még élesebb lett ez a gazdasági alulmáradás a háború után, amikor az elvesztett háborúnak is akadtak ujabb haszonélvezői, a vállalatok, amelyek valorizálatlan hiteleket kaptak, a politikai érdemeket szerzettek, akiknek számára tízezrével kreálták az uj köztisztviselői állásokat, viszont a korona elértéktelenedése következtében előállott romlást ismét csak a nyugdíjas érezte meg. így állott elő azután a nyugdíjaknak az a szédületes leromlása, amely a maga tragikumában is egészen a komikum határán mozog, mert előfordultak nem is szórványosan olyan esetek, amikor tisztviselők 30—40 évi szolgálat után alig kaptak annyi nyugdíjat, amennyit annak a villamosjegynek áráért kellett fizetni, amellyel a nyugdíjának felvételére elutaztak. Ez nyugdíj-ellátást nem jelentett és voltaképen csak keserű gúnyként lehetett nyugdíjnak nevezni. A nyugdíjasok eleinte kétségbeesve szemlélték ezt az állapotot, de az általános gazdasági leromlás függvényének voltak hajlandók tekinteni ezeket a körülményeket, különösen addig, amig a biróságok általában elzárkóztak a valorizáció igen kényes és az egyenlő korona tabuját áttörő gyakorlata elől; később azután lassan-lassan a köztudatba ment át az ipar számára az előállítási ár és a haszon valutának ingadozástól ment kalkuláeiój ti, ti kereskedelemben az utánpótlási ár intézménye, a ban-