Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.

Ülésnapok - 1922-572

À nemzetgyűlés 572. ülése 1926. évi Junius hó 18-án, péniehen. 125 Ha olvasom a vállalatok, különösen a pénzintézetek legutóbbi mérlegeit, azt kell megállapítanom, hogy átlagosan 30%-os arányszámot mutatnak ki. Tegnap alkalmam volt a Gyosz részéről készített másik kimutatásba betekinteni, amely szerint a minimum 50%, a maximum pedig 67, illetve 100% bizonyos vállalatoknál. A kimutatásoknál természetesen megint az a kérdés, hogy melyik felel meg az igazságnak. Ha a Gyosz kimutatása a helyes, abban az esetben bizonyos megnyugvással lehet az 50%-os minimumot fogadni, amikor van 100%-os nyugdíj is, és mindenesetre az arányszám szempontjából ez memento a maximumra nézve. Természetes dolog, hogy a mérlegben nem érvényesül ez az igazság. Csak az értékpapírokat nézzük. Az ingatlanokról nem beszélek, minthogy azoknál a hitel szempontjából aláértékelés van. Ez kétségtelen, hiszen a Trieszti Általános Biztositó mérlegében magyar épületeit mindössze 7 milliárdra értékeli. A nagy mérlegében a többszáz, nem tudom hány épületét nagyon csekély alapon értékeli. Én inkább az értékpapírok értékelését tartom nagyon fontosnak és szeretném leszegezni álláspontomat e tekintetben is. Nagy a tartózkodás a belérték megállapításának kérdésében. Katasztrofális jelenség egész gazdasági helyzetünkre az értékpapírok értékelésének kérdése, hiszen az összes részvényes érdekeltek megállapítják, hogy a belérték nincs kellőképen kifejezve a tőzsdei árfolyamokban. De vegyük most a mérlegeket. Ezek lényegesen a belérték, a tőzsdei érték alatt vannak értékelve, hogy az elaszticitást a hitel szempontjából biztosítsák, kétségtelen azonban, hogy ez az értékelés az arányszám kialakításánál súlyos argumentumként jön számításba, mert így jelentkezik az a 30%-os arányszám, amelyet én nem tartok akceptálhatónak. Egy kérdést vetnék fel és erre szeretném a kialakulandó birói gyakorlatot figyelmeztetni, mert felfogásom szerint erre törvényes joga van. Ha a külön bíróság vizsgálni fogja az eléje tett mérleget, akkor szerintem ez nem lehet bázisa az arányszám megállapításának, hanem a külön bíróságnak vizsgálnia kell a^ mérleg adatainak valódiságát is. A külön birói gyakorlatnak az lesz a kiegyenlitő szerepe, hogy necsak az előterjesztett adatokat, hanem a mérlegvalódiság adatait, az értékelés adatait is vizsgálja. És itt megint visszatérek a pszichére. Szakítani kell azzal a gyakorlattal, amit már Prühwirth Mátyás képviselőtársam is hangsúlyozott, amely ma fennáll, és az igazgatósági tantiémeknek korlátot kell szabni (Taps.), mert ez az etikával homlokegyenest ellenkezik. Végeredményben az igazgatók a legkevesebbet dolgoznak a vállalat érdekében. Nézzük csak meg, hogy a tőkeérdekeltség szempontjából hány külföldi igazgatósági tag van a vállalatoknál és ezek egyáltalán nem vesznek részt a munkában, csak a tőkeérdekeltséget támogatják, és ezért osztalék, kamat és a kikötött igazgatósági jutalék jár nekik. Hány ilyen külföldi igazgatósági tag van, sőt a vállalatok stabilitása érdekében mind többet és többet vonnak be. Ezeknek jutaléka nem apaszthatja a magyar nyugdíjasokat jogosan megillető arányszámot. (Ügy van ! Ugy van !) Ez a legkiáltóbb igazságtalanság az arányszám megállapításánál. (Pikler Emil: Még is megfogják szavazni a javaslatot! Komédia az egész! — Barthos Andor: Ez csak részlet! Nem lehet terrorizálni!) Elnök: Csendet kérek: (Szilágyi Lajos: Névszerinti szavazás lesz, majd meglátjuk! — Zaj a szélsőbaloldalon.) Pikler képviselő urat ^ kérem, méltóztassék csendben maradni! — (Meskó Zoltán közbeszól.) Meskó képviselő urat is kérem, méltóztassék csendben maradni! t Wolff Károly : Ezen a kérdésen csak jövőbeli intézkedés segithet, mégpedig a kereskedelmi jog kodifikálásánál. Ebben a törvényjavaslatban is keresek majd a részleteknél valami jogalapot arra, hogy a bíróság az arányban nem álló igazgatósági jutalékok kérdésében dönthessen. Ha ezt most nem tudom elérni, akkor kétségkívül a kereskedelmi törvényben kell az erre vonatkozó korlátot felállítani, hogy az igazgatósági jutalékok ne abszorbeálják a jövedelmet. Megdöbbenve látom, mennyi sok küzdő egyén van a magántisztviselők soraiban, akik dolgoztak, egész életüket odaadták és ebben pillanatban a legnagyobb kétségek között vannak, mert nem a pénzügyi kormány, hanem az a kemény elhatározásu psziché, az a túlságosan túltengő öntudat, amely a vállalatoknál már gőgbe megy át, azt mondja : ne kényszerítsenek, majd önként adunk. Ezt nem tudom minden körülmények között elfogadni és ezért a törvényes jogalapra kell helyezkednünk. De más kérdést is érintek és ez a tantiémadó. Ne méltóztassék azt gondolni, hogy ez jelentéktelen epizód. Szerintem az arányszám kérdésénél és a nyugdíjasok kielégítésénél ez igen jelentős fedezetet jelent. Hogyan értem a kérdést? Méltóztatnak tudni, hogy az 1922 : XXIV. te szerint az igazgatóság és a felügyelőbizottság tagjait bármilyen néven megillető javadalmazás, tehát tantiém után adót kell fizetni. Ez az adó 2000 koronát meg nem haladó összeg után 16%, 5000 koronát meg nem haladó összeg után 20% és 5000 koronát meghaladó összeg után 25%. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a tantiém-adóhoz 60% os községi pótlék, 5 %-os kereskedelmi és iparkamarai illeték, 1*5%-os útadó, l*5%-os illeték, sót az utóbbi időben 10%-os betegápolási pótlék is járul, akkor az első kategóriánál, a 200U koronán aluli összegeknél, az adó 28*48%, az 5000 koronáig 35'6%, az 5000 koronán felüli összegeknél pedig 44*5 %. Az 1922 : XXIV. te- szerint ezt a tantiém utáni adót a társaság terhére vetik ki, a vállalat tartozik azt befizetni és mérlegébe a veszteségrovatban adó és illeték címén állítja be. Nem tudunk megállani egy pillanatra ennél a kérdésnél? Kit akart a nemzetgyűlés sújtani egy igazságosabb alapra fektetett tantiém-adóval? A részvényeseket, vagy nyugdíjasokat? Nem! Azokat, akik a tantiémet élvezik. Az etika azt követeli meg, hogy azok fizessék a tantiém-adót, akik jutalékot kapnak. Azt hiszem, efelett nehéz vitatkozni. Ha tehát a jutalék után fizette ezt az adót, amely pl. csak a Magyar Általános Hitelbanknál 384,113.320 koronát tesz ki, nem engedem a mérlegekben a veszteségrovatban kimutatni, hanem azt a nyugdíjasok kielégítésére fordítom, máris hatalmasan emelem a vállalatok teljesítőképességét a nyugdíjak tekintetében. Egyszerű az egész kérdés, ugy hogy csak egy javaslat kellene, mely szerint ne a társaság tartozzék ezt az adót fizetni, hanem a jutalékot élvező. Azt hiszem, hogy ebben igazán minden lelkiismeretfurdalás nélkül meg lehetne nyugodni. Méltányosnak tartanám tehát hogy ne a vállalat fizesse ezt az adót, hanem az a nyugdíjasok teljesítőképességét biztosítsa. De tovább menve, kérdem, helyes-e az, hogy arányszámnál csak a vagyon jön tekintetbe ? Szerintem itt is van egy kis hiba, hogy az arányszám megállapításánál csak a vagyont veszik tekintetbe, holott ez két koefficiensnek: a vagyonnak és a jövedelmezőségnek lehet csak az eredménye. Különösen nálunk láthattuk, micsoda irrealitás van a vállalatok vagyona és jövedelme tekintetében. Láttuk, hogy jelentéktelen alaptőkékkel biró vállalatok az alaptőkét 300-szor, 400-szor meghaladó jövedelmet mutattak ki. Nem igazságos tehát, hogy az arány-