Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.
Ülésnapok - 1922-557
A nemzetgyűlés 557. ülése 1926. ség békeidőben csak a főváros területén volt meg, ma ki van terjesztve az egész ország területére, annak legalább is nagy részére — a városokban mindenhol államrendőrség van — és bár a létszámát most kivülről nem tudom, de az mindenesetre tizezren jóval felül lesz. Ez a két testület már maga teljesen elegendő, véleményem szerint, a közbiztonságnak és a rendnek fentartására. Kérdem tehát: mi szükség van arra, hogy ilyen nagy hadsereget tartsunk fenn? Nem is látom be egyik képviselőtársam felszólalásának helyességét, aki azt mondotta, hogy többet kellene erre a célra forditani. Kérdem: ha, mondjuk, még 50%rkal többet költenénk erre a célra, tisztán a józan ész szerint megitélve a kérdést, mit használna ez az ország ügyének, vagy annak a célnak, amelyet az illető képviselő ur szolgálni kivan? Vájjon elérjük-e ezáltal azt a célt, amelyet elérni kivannak? Nem hiszem, mert ezzel szemben ott állanak azok a számok, amelyeket épen kormánypárti oldalról soroltak fel a múlt költségvetés tárgyalása alkalmával. De bármilyen komplikációk keletkezzenek is 1 , keletkezzék akár egy jugoszlávolasz komplikáció, amelyben nekünk szerepünk van, keletkezzék akár egy orosz-román komplikáció, amelyről egyesek talán azt gondolják, hogy abban Magyarországnak szerep juthat, minden esetben olyan túlerővel állunk szemben, amellyel szemben ezt a kérdést igy elintézni nem lehet. Ez nem jelenti egy pillanatig- sem azt, hogy ez az állapot helyes és jó, hiszen a korrekciónak meg kell történnie, de ez nem történhetik meg ugy, ahogy egyesek gondolják, tudniillik, hogy súlyos milliárdokat adjunk ki ilyen célokra, amelyek, más célra felhasználva, véleményem szerint, sokkal jobban szolgálnák épen azt a célt, amelyet az illetők ezzel a háborús militarizmussal kivannak szolgálni. Hiszen sokkal jobban vonz az a tudat, hogy Magyarországon gazdasági jólét van, bárkit, aki tőlünk el van szakitva, annál, ha azt látja, hogy Magyarországon_ gazdasági nyomorúság van, amelyet még a jogtalan állapot tetéz, melyről már más alkalommal bőségesen beszéltünk. Nem is kell messze mennünk, s azt látjuk, hogy azokon a területeken, amelyeket tőlünk elvettek, — akár a jugoszláv, akár a cseh, akár más állam fenhatósága alatt állanak — olyan építkezések folynak, amilyenekről nálunk szó sincsen. Pozsonyban annyi a kirakodásra váró hajó, mint Budapesten, holott Pozsony valamikor csak egy kis városka volt Magyarországon, amely magát mindig inkább Bécshez tartozónak vélte, amely gondolkozásában, érzésében inkább Ausztriához vonzódott, úgyhogy tisztán helyi jelentőségű város volt, amelynek sem nagyobb ipara, sem nagyobb kereskedelme nem volt. Tessék azonban most megnézni: Pozsony ma egyike a legvirágzóbb városoknak, ahol egészen uj városrészeket építettek. (Mozgás balfélől.) Hiába lesz itt minden erőlködés: ha ezen a téren nem tudjuk utolérni ezeket az államokat, akkor hiába itt minden, mert ha egyszer döntésre kerül a sor, akkor még az is akit érzése ide hozzánk vonz, gazdasági helyzetét és megélhetését tartván sziem előtt, még az is azt fogja mondani: én mégis itt maradok, mert látom, mi történt azóta, mióta ebbe az államalakulatba tartozom. Azt a célt tehát, hogy Magyarország régi területeteit, legalább is azok egy részét visszakapja, azzal lehet szolgálni, ha idebent gazdasági jólétet, politikai szabadságot teremtünk ? mindenkinek kedvessé évi május hó 21-én, pénteken. 51 tesszük az országot, kellemessé az itt tartózkodást és megélhetési lehetőséget biztosítunk. A honvédelmi tárcánál főképen azt a nagy létszámot kifogásolom, amely a tisztikar körében tapasztalható. Azt mondom: 35.000 létszámú hadsereghez nincs szükség ilyen nagy tiszti létszámra. A honvédelmi minister ur erre valószínűleg azt fogja válaszolni, hogy a kérdést nehéz megoldani, nyugdíjazni kellene a tiszteket és akkor a nyugdíjasok száma emelkedni fog. Jól tudom, hogy a nyugdíjak tétele igen súlyos tétel a honvédelmi tárca költségvetésében, Látom, hogy mig békeidőben négy és fél, a legutolsó békeévben pedig öt és félmilliót tett ki a nyugdíjak tétele, addig az 1925/26. évben 31, az 1926/27. évben pedig 21 milliót. Nem akarok most a dolog részleteibe belemenni, de merem, állítani, hogy itt is nagyon sok megtakarítást lehetett volna eszközölni, de nem azzal, hogy a nyugdíjakat leszállítják, — eszem ágában sincs ilyesmit javasolni — hanem azzal, hogy az igényjogosultak számát és minőségét alaposabb vizsgálat tárgyává teszik. Az a körülmény, hogy Magyarországon a katonatisztek nyugdíja magasabb, mint a bennünket környező országokban, mindenkit arra késztetett, hogy a magyar állampolgárságot lehetőleg megszerezze s igy a magyar államtól kapjon nyugdíjat. Itt csak iegy egészen közeli esetre legyen szabad hivatkoznom: Jankovich Arisztid esetére. Ebben az ügyben igen furcsa körülmények között történt meg a reaktiválás végrehajtása. Itt olyan tiszttel állott szemben a ministerium, akivel szemben semmiféle kötelezettsége nem volt, hiszen az illető annak idején elmulasztotta azt, hogy jogait a ministeriumnál bejelentse vagy a magyar államnál érvényesítse. Amint informálva vagyok, még nagyon sok ilyen eset volt az^ előző években, amikor cseh, román, jugoszláv állampolgárságú egyének a magyar állam kötelékébe vétették fel magukat, tudva azt. hogy a magyar állam magasabb nyugdíjat folyósít, mint a bennünket környező államok. Egy kis összehasonlítást téve, azt látjuk, hogy békeidőben, beleszámítva a honvédség tisztikarát is, 1904-ben 3806, 1912-ben 4731, 1913ban 4932 volt — amint a hivatalos kimutatás mondja — a honvédelmi tárca alá tartozó összes alkalmazottak létszáma. Ha ezzel a mai költségvetés adatait összehasonlítjuk, azt látjuk, hogy ma a honvédségnél van a II. rangosztályba sorozott 2 tábornagy, a III. fizetési osztályba sorozott 15 altábornagy, a IV. rangosztályba tartozó 32 tábornok, az V. rangosztályba sorozott 195 ezredes, a VI. rangosztályba sorozott 160 alezredes, a VII. rangosztályba sorozott 357 őrnagy, a VIII. rangosztályba sorozott 915 százados, a IX. rangosztályba sorozott 1076 főhadnagy és a X. rangosztályba sorozott 20 hadnagy, összesen tehát -2772 tiszt, azonkivül különböző címeken még fel van véve 760, úgyhogy ez a létszám összesen 3552-őt tesz ki, tehát minden kilencedik emberre esik egy tiszt. (Mozgás balfélől. — Zaj.) Aki békeidőben katona volt, tudja, hogy egy században volt egy százados s e tisztséget sokszor egy főhadnagy töltötte be, az ezrednek pedig volt egy ezredese, vagy alezredese — az sem volt mindig ezredes, — és volt még egy-két magasabbrangu tiszt, a bataillonnál pl. egy őrnagy, stb. Nem látom be, ma miért kell ennél több? Borzasztó kiadást jelent ez! Tessék megnézni a honvédelmi tárca költségvetését, a csapatok tételénél 41,355.599 pengő a kiadás; ha ebből le méltóztatnak vonni azt az összegei amely legénység címén van felvéve, akkor kitűnik, hogy e tárca költség7*
