Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-567

A nemzetgyűlés 567. ülése 1926. netes tülekedés folyik a munkáért, ha valahol egy ötméteres árkot kell ásni, tiz munkás is ajánlkozik rá. Ilyen körülmények között nem szabad csodálkoznunk azon, hogy^ a kivándorlás meglehetősen nagy mérvet ölt és pedig ugy a hivatalos, mint a nem hivatalos kivándorlás. Szerintem kötelessége volna külügyi képviseletünknek figyelemmel kisérni a külföldi munkaalkalmakat. Hiszen Anglia annak köszönheti nagyságát és hatalmát, hogy a mainál sokkal szomorúbb időkben kezébe vette a kivándorlás irányítását és emberfeleslegét elvitte Kanadába, Amerikába, Ausztráliába és ezáltal megteremtette azt a hatalmas, nagy angol-szász birodalmat, amely ha közjogilag és közgazdaságilag nem egységes is, de nyelvében, kultúrájában angol-szász. Az angol, ha Kanadában él is, angol-szásznak érzi magát; angol-szásznak érzi magát, ha Nepálban van is vagy bárhová vesse a sors, még ha bármennyire szervezett munkás is volt, mert az angol kormány és a szakszervezetek a múlt század 40-es éveiben az u. n. hartfordi bank erőteljesen támogatta a kivándorlást és igyekezett nekik otthont teremteni. De nem is kell Angliába menni példáért, azt látjuk, hogy az olasz polgárok kivándor1.8. S ci 8/ latin amerikai államokba óriási arányo- I kat öltött. De nagyarányú volt a kivándorlás Északamerikába is, ahonnan, a latin Amerikából özönlik vissza a dollár az anyaországba takarékbetétek formájában. így történt azután, hogy Olaszország a múlt század 80-a,s éveiben abból a rettenetes mélységből, amelyben az olasz közgazdaság Umberto uralkodása alatt és Crispi ministerelnöksége alatt volt, felemelkedett és ha Olaszország ma hatalmas, modern állam, amely hatalmas lépésekkel közelit! meg a modern kontinentális államok iparát és kereskedelmét, abban igen nagy része van a sok ezer ós ezer kivándorolt olasznak, akik az olasz kormány felügyelete alatt és az olasz kormányközegek támogatása mellett meg tudták vetni lábukat latin Amerikában, Északamerikában — még Erithraeában is — és minden olyan államban, ahol azelőtt olasz kivándorlás nem volt. (Szomjas Gusztáv: Azokat a fasizmus tette naggyá!) Ugyan kérem, Olaszország fellendülése nem a fasizmussal kezdődött! (Szomjas Gusztáv: Mussolini tette nagygyá!) Ilyet ne tessék állítani, hiszen a képviselő ur sokkal idősebb úriember, sem hogy ne tudná, hol volt Olaszország, mikor a hármasszövetséget megkötötték és hol volt akkor, amikor Mussolini átvette az uralmat. Hogy Mussolini erre a tűzre benzint öntött, annak eredményét ma még nem tudjuk megítélni, csak valamikor később. Egyébként is én nem Mussolini politikájának kritikáját mondom itt el, csak rámutatok arra, hogy az olasz kormány mennyire fontosnak tartj cl 8 kivándorlást, mennyire fontosnak tartja, hogy az olasz paraszt ekéjét Tripolisz földjébe vesse meg és ott hirdesse Olaszország nagyságát és dicsőségét. Ezzel szemben szomorú szívvel látjuk, hogy a magyarnál elhagyatottabb nép nincs, ha elhagyja hazáját. Azok az urak, akik kint jártak Amerikában, őszinte óráikban magukba szállva bevallhatják, hogy az amerikai magyarság mint az oldott kéve nullott szét, nincs egységes összefoglaló kulturális szervezete. Egyik-másik városban van csak egy kis egylet, igy ott találjuk a Kossuth-egyletet, Verhovay-egy letet, Szent István-egyletet, mint apró érdekkottériákat. Menjenek végig a Gulyás-avenuen, ott hallanak ugyan magyar szót, de magyar érzést, magyar szolidaritást lakóikban nem igen találnak. Két generáció évi június hó 4.-én, pénteken. 441 sem nő fel és a magyarságot már felszívta az amerikai kultúra, mint a kávé a cukrot. A kivándorlás irányításában súlyos hibák történtek épen külügyi képviseleteink részéről. Most olvassuk a lapokban, hogy Törökországból gyalog is vissza akarnak jönni véreink, Görögországból pedig az elszakadt magyarok százai akarnak visszajönni, mert ott nem találnak megélhetést. Nálunk a kivándorlás irányítása és szervezése tekintetében semmisem történik. Mi ugy okoskodunk, hogy 8 és félmilliós nemzet vagyunk és kell, hogy még többen legyünk. Helyes, ha van munkaalkalom, ha van életlehetőség, én volnék a legboldogabb, ha 30 millió magyar lenne itt, mert akkor a szervezett munkások arányszáma is nagyobb volna, mint ma és önökkel szemben nagyobb erőt tudnánk kifejteni. De számolnunk keíl az életlehetőségekkel. Mi nem lehetünk Európa helotái, ahol a legtöbb öngyilkosság, csőd, szerencsétlenség történik, ahol a legkönnyebben vetik el az emberek maguktól az életet. Ha tehát tisztában vagyunk azzal, hogy mai gazdasági rendszerünkben nem tudjuk az embermilliókat eltartani, akkor külügyi hivatalunkra hárul az a kötelesség, hogy olasz módra szervezze meg a kivándorlást, lemondva az álszeméremről, lemondva arról az olcsó meséről, hogy még mindig néptelen az ország. Vagy más gazdasági politikát kell csinálni vagy a kivándorlást kell organizálni s akkor feltétlen bekövetkezik egy oly belső feszitőerő, amely azután radikálisan igyekszik rendet teremteni. Mondom, ha nem tudják az urak elszánni magukat arra, hogy Magyarországon más gazdasági rendet teremtsenek, amely nem nyolc és félmillió, hanem tizenkét és félmillió embernek ad életlehetőséget, ha önök nem tudnak 1,200.000 nincstelen földmunkást földhöz juttatni és nem tudják őket hasznos, fogyasztóképes polgárokká tenni, akkor egy ut marad hátra: kinyitni a szelepet hogy a túlfűtött ka

: zán fel ne robbanjon. Ez volna feladata a mi külügyi képviseletünknek, mert olvasva nagyon szép hogy az olasz kormány képviselői a háború után kimentek Amerikába és valóságos alkudozást folytattak, hogy hány olaszt engednek be Amerikába. Az olasz kormány küldöttei a háború után egész légiószámra ellepték Amerikát, mindenütt előmozdítván — Argentínában, Chilében, Brazíliában — az olaszság bevándorlását és életlehetőséget teremtettek számukra. A mi diplomáciánk ölhetett kezekkel nézi, hogy az országból ezrek kivándorolnak. Hogy ezekkel mi történik? Majd a jó Isten, aki a mezők liliomait ruházza és a madarakat eteti, gondoskodni fog ezekről. Parisban és másutt is csinálnak úgynevezett magyar egyesületeket s az egész energia, melyet a magyarság megvédésére, a magyar munkaerők megvédésére kellene fordítani, lecsapolódik apró egyletesdi játékban, bálanyák, zászlóanyák és egyéb honoratiorok üdvözlésében. Ezekben merül ki a mi külügyi diplomáciánk egész karitativ tevékenysége. Ezért túlságosan nagy luxusnak tartom, hogy horribilis összegeket, milliókat adnak ki nem azért, hogy a mi elszakított véreinkkel, még ha proletárok is, sőt ha proletárok, annál inkább, törődjenek, hanem hogy egyleteket csináljanak és ezért ennek a szegény országnak lakosaiból milliókat préselnek ki. Mármost nézzük meg a dolog másik részét. Ha a diplomácia erre nem alkalmas, akkor talán uj gazdasági politikát kellene csinálni. Erről is érdemes volna pár szót beszélni. Nos, ha e tekintetben akarom a kormány álláspontját megtudni, akkor szerintem legcélsze63*