Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-567

A nemzetgyűlés o67. ülése 1926. évi Junius ho á-én, pénteken. 42? »Maguktól érthető igazságoknak tartjuk, hogy minden ember egyenlővé teremtetett, hogy teremtőjétől bizonyos elidegenithetetlen jogokkal ruháztatott fel, hogy az élettel vele jár a szabadság és a boldogság után való-törekvés, hogy a jogok biztosítására kormányok rendeltettek a népeknek, amelyek igazságos hatalmukat a kormányzottak beleegyezéséből származtatják.« Majd igy folytatja később a függetlenségi nyilatkozat (olvassa): »Ha a visszaélések és jogtalan merész elj ok hosszú sora változatlanul ugyan egy célra törekszik s egy népet abszolút despotizmus alá hajtani a szándéka, akkor a népnek joga van rá, sőt kötelessége az ily kormányzatot lerázni magáról, s uj őrök után nézni jövendő biztonságának érdekében.« A feudalizmus végeredményben, az én nézetem szerint, ellensége magának a kapitalizmusnak is, mert kerékkötője a szabad versenynek, amit nálunk a hitbizományok régi, ósdi rendszerének fenmaradása magában véve is bizonyít. A feudalizmus a bürokratizmus zsákutcájába vezeti a gazdasági életet, megteremti az úgynevezett rothadt tőkerendszert, amely magának a közgazdaságnak is ártalmára van. Az európai kapitalizmus kiépítése ma mindennél fontosabb, fontosabb és pepecselő nemzeti jelszavaknál is, mert nyugodt állami élet és igy nyugodt nemzeti élet is csak egy egységesen kibontakozó európai kapitalizmusban képzelhető el. Ha a kapitalizmus a feudalizmus befolyása alá kerül, ugy veszélyes, mert ilyenkor még a militarizmusra is hajlandó, szóval az öngyilkos politikára is. Miként a világháború alatt láttuk, a háború a legnagyobb, a halálos sebet a kapitalizmuson ejtette. A feudalizmussal nem rontott kapitalizmusnak, ha nem is idealizmusból, de érdekből szeretnie kell az embert, nemcsak mint munkást, hanem mint fogyasztót is és épen azért egy feudalizmussal nem rontott kapitalizmusnak érdeke az, hogy az embermilliók vérpadra ne vittessenek. Páneurópa zászlaja alatt igen is elfér kapitalista és proletár egyaránt s az utóbbinak époly szüksége van a tőke kiépitésére, ha ugyan nem nagyobb és sürgősebb szüksége, mint az előbbinek, mert hiszen alárendeltebb helyzeténél fogva a végpusztuláshoz mindig közelebb áll a munkás, bár csak állomások választják el attól a tőke össze omlását is azon természetszerű egybetartozandóságnál fogva, amellyel a kapitalizmusban, a tőke és a munka közgazdaságilag találkozik. Az ortodox szocialista felfogás szerint, — jól mondotta Almásy képviselőtársam, azt hiszem, az, ő közbeszólása volt — a szocialistáknak is kapitalista munkát kell folytatniok. (Almásy László: Sven Hedin megállapítása, nem az enyém!) Én definiáltam az én kapitalizmusomat, megadtam az amerikai mintát, különben is Páneurópa koncepciója az Amerikai Egyesült-Államok rendszerének mintájára kiépíteni szándékolt polgári kapitalizmus akar lenni, ehhez vita nem fér. Azok után a premisszák után, amelyeket előreebocsátottam, Almásy t. kép vislő társam és azon magyarázatok után, amelyeket épen a konzervatív tábor Írásaiból, vezércikkeiből meritettem . . . (Almásy László: Kérem, én megerősítettem a képviselő urnák ezt az állítását, ne vitatkozzunk!) Akkor csak köszönettel tartozom, mert akkor egy malomban őrlünk. Az orthodox szocialista tantétel a szociáldemokráciát is a legszigorúbb kapitalista politikára kötelezi, mert hiszen az államszocializmus a teória szerint is, de a valóság szerint is, ha ugyan valamikor erről szó lehet, ott kezdődik, ahol a magántulajdon-rendszer végződik, ahol az egyéni individium az, u. n. tőketudását már teljesen kiprodukálta, ahol már nincs lét, nincs hely, idő és lehetőség az emberi individium számára, ahol az emberi érték közgazdaságilag, mint kapitalista, önmagát már teljesen kitermelte. De eddig az állomásig a legkonzervativ kapitalistának és a legöntudatosabb szocialistának is együtt kell haladni. Ezt az útszakaszt, ha akarjuk, ha nem, ha gyűlöljük, ha szeretjük egymást, akár tetszik, akár nem, együtt kell megtennünk. Ott azután természetesen elválnak útjaink. De jó Istenem, milyen messze van még ez az állomás, ahol utaink elválnak, milyen nagy utat, mennyi akadályt kell még leküzdenünk együttes munkával, amig mi ehhez az állomáshoz, elérkezünk. Nézzük csak Amerikát. Egyenesen csábitó a maga kapitalizmusával és még milyen nagy hordereje van ott a magántőke felvevőképességének! Egyelőre ott tart még Amerika, hogy proletárból burzsujt nevel a magánkapitalizmus mind nagyobb izmositására. Nekünk se fájjon a fejünk olyan messzeeső célkitűzésekért, amelyekért későbbi generációknak kell majd dolgozniok. Éppen azért nem is bocsátkozom ma annak megvitatásába, vájjon egy PánEurópával biztosított magánkapitalizmus a velejáró szociális, kulturális, civilizatórius előnyök ^ melett egyáltalában aktuálissá teszi-e majd később a kommunisztikus törekvéseket. Ehhez csöpp kedvem sincs, mert — mint említettem, — hosszú utat együttesen kell megtennie a kapitalistának és a proletárnak egyaránt. S valljuk be, t. Nemzetgyűlés, hogy érdemes ezért az utért dolgozni, érdemes lesz önöknek is a túloldalon minél nagyobb számban követni Lukács György t. képviselőtársam ezirányu munkáját, mert ez az ut nemcsak hasznos, nemcsak kenyeret jelent, hanem szép is. Szép, mert hiszen — valljuk be, ne legyünk szemforgatók, — az emberiségre a legnagyobb jót mindig a kapitalizmus hozta. A feudalizmus frazeológiájával, vagy a mások vagyonát olyan könnyen kezelő demagógiával szemben a cselekvő kapitalizmus vitte mindig előre a világot. Nem az anachoreták, nem a Savonarolák, hanem a Rockefellerek, a Carnegiek, a Fordok, a Nobelek, a Marconik és az Edisonok vitték előre a tudományt, a kultúrát, a civilizációt, a modern technika minden csodáival és a hősies tudás minden elismerési*eméltó bravúrjával. (Erdélyi Aladár: De ezt már nem igen mondhatjuk el a részvénytársasági igazgatókról!) Annak az ellenvetésnek megdöntésére, hogy egy több fajra és nyelvre széttagolt Európában egységes gazdaság vagy politika nem képzelhető el, csak Svájc példáját hozom fel, ahol a három nyelvű és több fajhoz tartozó lakosság már évszázadok óta a legbékésebb életet éli és ebben a békés életben nem tudta megzavarni még a Svájcon kivül dúló világháborúnak minden szörnyűsége sem, amelyben a svájci franciáknak, németeknek és olaszoknak testvérei egymást mészárolták!; míg ezzel szemben az egy fajhoz, egy nyelvhez tartozó lengyelek kényeiének voltak egymást gyilkolni, pusztítani a szerint, amint orosz vagy német hadállásban álltak fel egymás ellen. Kétséget nem szenved, hogy az európai összpolitika felé való utunk nem bir el minden málhát, minden podgyászt, amelyet ezeréves történelmünk alatt drága hagyatékként őriztünk. De ma életmentésről van szó és ha engem