Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-567

À nemzetgyűlés 567. ülése 1926 kőznék, idéznem kell és fel kell hívnom a nemzetgyűlés figyelmét a magyar ministerelnöknek a nemzetgyűlésben 1926 március 23-án történt felszólalására. Ai ministerelnöik ebben a felszólalásában hangoztatta, hogy (olvassa): »Az a körülmény, hogy a trianoni bébe után ezrével vesztették el emberek kenyerüket, olyanok, akik azelőtt kielégítő módon meg tudtak élni, s az ennefc következtében beállott morális és kulturális sülyedés az, amely a betegség valódi fészke, amelyhez hozzá kell nyúlni és ki kell tudni küszöbölni, hogy a bajok, amelyek ebből a forrásból származnak, megszűnjenek.« (Propper Sándor: Majdnem szórói-szóra belekerült az indokolásba,) Ezt akartam megállapítani én is, mert ha figyelemmel olvassuk: a ministerelnök urnák március 23-án tartott beszédét és figyelemmel olvassuk a törvényszéki ítélet indokolását a frankhamisítás ügyében, sajnálattal kell konstatálnunk, hogy majdnem szórói-szóra ugyanazon megállapításokat teszi a bíróság, mint amelyeket a magyar nemzet ministereilnölke tett beszédében. Az idézett részből két körülményt lehet kiolvasni: az egyik az, hogy a ministerelnök ur nem csodálkozik és meg tudja bocsátani és meg tudja érteni a frankhamisítást, mert szerinte a trianoni béke után ezrével vesztették el az emberek a kenyerüket, olyanok, akik azelőtt kielégítő módon meg tudtak élni. Nézzük, hogy a frankhamisitók közül kik azolk, akik a trianoni béke következtében vesztették el kenyerüket? Talán herceg Windischgraetz vesztette el? Windischgraetz jutott rosszabb helyzetbe a trianoni békeszerződés következtében, mint amilyen rossz helyzetben volt azelőtt? Vagy Baross Gábor jutott rosszabb helyzetbe a békeszerződés által és vesztette el a kenyerét? Hiszen a trianoni békeszerződés egyenesen Baross Gábor és a franhamisitás többi résztvevői előnyére szolgál. Soha életében nem lett volna Baross a postatakarékpénztár vezérigazgatója, ha nincs trianoni béke és ha nincs megcsonkított Magyarország. Szörtsey erdélyi kis banktisztviselő maradt volna és nem lett volna kormány főtanácsos, ha nincs trianoni béke. Zadravetz lett volna tábori püspök, ha nincs Trianon, ha nincs az ország szerencsétlen megcsonkítása? Mint ferencrendi szerzetes a szegedi barátok közt mint kis barát élne, de soha a tábori püspök méltóságára nem emelkedett volna. (Rothenstein Mór: Ma is a Károlyi-párt alelnöke lenne! — Peyer Károly: A nemzeti tanácsban lenne! — Propper Sándor: És Nádosy, az országos főkapitány?) Nézzük a többit. Nádosy lett volna országos főkapitány, Teleki lett volna Magyarország miniszterelnöke? Vagy azt hiszik, hogy Beth- ; len is ministerelnök lett volna Nagy-Magyarországon, ha nincs trianoni békeszerződés? Vagy Nagy-Magyarországon lehetett volna olyan képességekkel és oly erkölcsi felfogás- ; sal valaki belügyminister, mint Bakovszky Iván? (Igaz! Ugy van! — Taps a szélsőbaloldalon. — Peyer Károly: Ez a trianoni szerencsétlenség!) Ne méltóztassék tehát a kérdést ugy : beállitani, mintha a frankhamisítást elkeseredett emberek csinálták volna, akik elvesztették kenyerüket. (Peyer Károly: Ezek csak kerestek!) Ezek nem vesztettek, ezek csak nyertek, profitoztak, hatalomhoz és méltósághoz jutottak. (Igaz! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Másik kérdés (Zsirkay János: És mert nem zsidók, nem a maguk szempontjából Ítélik meg a kérdést! Egyeseknek előnyös, de az ország-, nak káros! — Propper Sándor: Megint rossz: számot húzott ki, öreg kueséber ! — Zsirkay Já- ' . évi jumus hó á-én, pénteken. 413 nos: Ez a különbség közöttünk, nem szabad mindent a saját esze szerint nézni. — Egy hang a szélsőbaloldalon: Pedig olyan zsidó képe van magának!) Elnök: Nagyon kérem a képviselő urakat, méltóztassanak csendben maradni! (Propper Sándor: Páros vagy páratlan? Hol a kosár?) Csendet kérek! (Peyer Károly: Paar vagy unpaar?) Györki Imre: Az imént idézett beszédében felemiitette a ministerelnök ur, hogy a Trianon okozta elkeseredés váltotta ki a frankhamisítást. A magyar nemzet, Magyarország, már a múltban is nagy szenvedéseken esett át, máskor is volt az ország letiporva, de az akikori idők nagyjai nem frankhamisítással és idegen államok pénzének hamisitásával kívánták az országot talpraállitani. Nézzük a mohácsi vész után bekövetkező állapotokat vagy az 1848-as idők után bekövetkezett elnyomatás korszakát. És ha nézzük a zalkkori történelmet, olvashatjuk a következőket. Az 1526 után bekövetkező állapotokról történészeiník! a következőkben számolnak be: »Igazi magyar, a legnemzetibb politika akkor az volt, hogy a magyarság képessé tétessék elhárítani magáról az állami szétdarabolással járó életveszedelmieit. Ezt a politikát azok szolgálták, akik ébren tartották a népben a közös nemzeti érzést s elősegítették szelemi erejének kifejlesztését. Ezt az egyedül lehetséges magyar politikát a XVI. században mindazok csinálták, kik tettre, kitartásra buzdították, kik példájukkal nemesitőleg hatottak reá, kik elki szükségleteit gondozták s e végből iskolát, könyvnyomdát alapítottak, tehetséges ifjakat külföldön taníttattak, könyvet írtak, vagy íratták, a köznép terheit enyhítették,, rettentő sorsában vigasztaló lelki eledellel táplálták.« (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: 1526ban!) »E végzetes idők nemes honmentő munkájában a társadalom minden rétege részt vett. Lassanként töméntelen népiskola támadt a széttépett ország minden vidékén. Sók helyütt jeles középiskola, honnan a tudomány szomj as ifjúság ismereteit kiegészítendő, tömegesen kereste fel a külföldi egyetemet. Az összeomlott állami önállóság romjain olyan magyar nemzeti élet fejlődött, mely az elveszett politikai egység későbbi helyreállításának legfőbb eszközévé vált.« De ugyanily jelenségéket tapasztalunk a szabadságharc után is. Itt is olvashatjuk a történelemben, hogy: »A termelő munka a szabadságharc leveretése után hamar megindult országszerte, a nép hite és bizalma újra feléledt. Alig egy pár év alatt az anyagi és szellemi élet visszavergődött a szabályosság medrébe. Nem mondott le ős eszményeiről s a munkában kereste vigaszát, alkotta meg majdani diadalának eszközeit.« Anyagiakban erősödött az ország. A vasútvonal hossza 1849-ben csak 178 kilométer volt. 1860-ban, tehát az elnyomatás utolsó évében már 1616 kilométer. A jobb gazdálkodás fokozott termést adott. Az egykori jobbágyok immár önálló kisbirtokosok, egész bizalommal szentelhették magukat telkeik gondosabb megmunkálásának és nem a földesúrnak dolgoztak többé, hanem szorgalmuk eredménye egészen az övéké maradt. Ehhez járultak az erkölcsi szempontok: így a közös teherviselés, a törvény előtti egyenlőség, az a hit, hogy a jogszolgáltatást nem az urak önkénye, hanem a törvény szabályozza s hogy igazát a pörös fél megkapja, bárkivel szemben. Olvashatjuk továbbá a történelemben azt is, hogy a szellemiekben is fellendülés volt észlelhető: Vörösmarty, Arany, Tompa, Garai, Eötvös József újra dolgozni