Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-566

388 À nemzetgyűlés 566. ülése 1926. évi június hó 2-án, szerdán. juk szemünket azon a hitbizományon, azon a holtkézi birtokon, melyet a magyar föld népének szaporodása következtében felosztás alá itélt a történelem? Nagyon csalódik a kormányzat, ha azt hiszi, hogy mi erről az igéreretéről megfeledkezünk. Ha a kormányzat a legrövidebb időn belül nem nyújt be törvényjavaslatot a hitbizományok megszüntetése, eltörlése céljából, kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy játékot üz a nemzettek játékot üz a törvényhozással, mert ebben a Házban és páa*tközi értekezleten tette azt a határozott Ígéretet a ministerelnök ur, hogy most pedig hozzálátok a hitbizományok reformjához, (ügy van! ügy van! a bal- és szélsőhaloldalon.) Önkéntelenül ébred fel bennünk a gyanú, hogy a kormánynak eszeágában sincs megbolygatni azokat a hatalmas ós széles dominiumokat, melyeket őseik rendesen nem tisztességes polgári munkával, nem verejtékkel, hanem többnyire hazaárulással szereztek. Elnök: A képviselő urat ismételten rendreutasitom. (Dénes István: Ez történelem! Ez igy van!) Dénes István képviselő urat is rendreutasitom. (Dénes István: El kell tőlük venni a haza érdekében!) Dénes István képviselő urat figyelmeztetem, hogy már egy izben rendreutasítottam. Méltóztassék parlamentálisán viselkedni! (Kiss Menyhért: Majd részletezzük, hogy I. Lipót adományozásait miért kapták!) Drozdy Győző: T. Nemzetgyűlés! Nem tartom magamat történelemtudósnak, hiszen csak elemi iskolai tanítói oklevéllel rendelkezem, de már az elemi iskolában is tanítanunk kellett a ministeri terv alapján azt a tételt, hogy miképen jutottak ezek a hitbizományok tulajdonosaik kezére. Amikor a jó tanitóbálcsi mesélte, magyarázta nekünk a pragmatika szankció történetét, hogy miképen kellett lekenyerezni a magyar főurakat azért, hogy a Habsburg-ház leányágának az örökösödését is biztosítsák, könnyek szöktek a mi kicsiny szemünkbe, sírtunk, zokogtunk, mikor a magyar történelem igazságait kellett erről a témáról hallanunk. (Dénes István: Mi van a Rákóczi-birtokokkal?) Amikor tehát az igen t. ministerelnök ur azt az Ígéretet tette a nemzetnek, hogy ezeket a birtokokat, amelyek eredete, származása történelmileg bizonyíthatóan gyanús, (Dénes István: Ugy van! Gyanús!) végre visszaadja ezeket a szabad forgalomnak, (Dénes István: A^ magyar népnek!) és visszaadja annak a népnek, amely azt megmunkálja, akkor mi a íuinisteelnök urat szaván fogjuk, ezt az igéretét számon fogjuk kérni mindaddig, amig igéretét be nem váltja és kijelentjük, hogy ezt az igéretét nem fogjuk elfogadni olyan Bethleniádának, amelyekhez hozzászoktatta már ezt a nemzetet. Ezt az igéretét pedig a ministerelnök ur nem fogja eltaktikázni, nem fogja a királykérdésben való megegyezés csemegéjéül otthagyni annak a társadalmi rétegnek, amely talán kompetensebb lesz ebben az országban a királykérdés megoldására, mint maga a polgárság, amely véleményem szerint egyedül volna hivatott erre. Mi a hitbizományoknak nemcsak a reformját, hanem haladéktalan eltörlését követeljük. (Zsirkay János: A birtokmaximum megállapítását!) A mi prograniniunk a birtokmaximum megállapítása alapján áll. Nem akarunk ezen a téren túlzásokkal előjönni. Nem akarjuk azt mondani, amit a püspökök mondottak a forradalom idejében BuzaBarnának, hogy 500 holddal is megelégszenek és ez legyen a maximum, nem akarunk ilyen számokkal előállani, de azt mondjuk, hogy azt a hitbizományi, amelynek tíz- és százezer holdjain nem terem annyi, mint egy rendesen megművelt földnek sokkal kisebb területén, nemcsak reformálni kell, hanem el kell törölni. Mi a ministerelnök ur igéretét számon fogjuk kérni napról-napra. Mert ha csak azt nézzük, hogy a hitbizományok adórendszere mennyire kiváltságos és hogy egy hitbizomány tulajdonosa a maga földje után mennyivel kevesebb adót fizet, mint az olyan ember, akinek földjét meg lehet terhelni, el lehet adni, elveheti a hitelező, akkor meg kell állapitanunk, hogy vannak ebben az országban hitbizományok, melyekből ezer és ezer holdak, sőt van egy hitbizomány, amelyből 18.000 és egy másik, amelyből 12.000 hold teljesen adómentes föld. (Dénes István: Abszurdum! A világon ilyen nem létezik!) Hogyan állhat egy magyar nemzetgyűlési képviselő a maga választói elé, a félholdas, egyholdas, kicsi kis törpebirtokosok tömege elé, ha nem számol be arról, hogy ebben az országban vannak a törvény védelme alá helyezett tiz- és százezer holdak, amelyek semmi adót nem fizetnek ugyanakkor, amikor a kisbirtok nemcsak az adót adja le, hanem a maga yagyonváltságát is ledta. Micsoda politika az, amelyét ez a kormányzat idehaza folytat? A hitbizományok kérdésének megoldásával lehetne itt egyedül célhoz jutni. Mi szüksége van ennek a szegény országnak arra, hogy egy uj népvándorlást idézzen elő, hogy mint valamikor a himalájai tövéből, vagy Ázsia közepéből útra kerekedtek nagy karavánok, nagy néplégiók és jöttek nyugat felé, mint őseink is, most is rajokat bocsássunk ki magunkból? Hát olyan sokan vagyunk mi, hogy rajokat ereszthetünk ki Kanadába? Esztendőnként háromezer magyar kivándorlásra köt ez a kormányzat szerződést a kanadai kormánnyal. Én megjártam ezt a földet és figyelmeztetem a kormányzatot, hogy ne űzzön könnyelmű játékot ennek a földglobusnak másik oldalával s ha nincs is olyan szeme, amely Röntgein-sugárként átszakítja ezt a földgolyóbist és meglátja az ottani állapotokat, de higyjen nekünk, akik megjártuk ezt a földet és tudjuk, hogy az nem^ tej jel-mézzel folyó Kánaán s niagyon jól tudjuk, hogy ott is küzdenie, szenvednie kell annak a magvr földművesnek, aki oda kerül s aki az első hónapok elmultával szívesen összepakolná azt a kicsi 'batyuját, auiely még itthonról megmaradt és jönne vissza, ha telnék útiköltségre. Nem mondom, néhánynak sikerült, de ott is legtöbbje rabszolgája lesz a hatalmas amerikai prairie-mezőknek, a nagyvállalatoknak, gyárüzemeknek és vasúti vállalatoknak, de a magyar nemzet számaira okvetlen elpusztul. (Dénes István: Itt a bűne a kormánynak.) Még ő maga nem felejti el nemzete nyelvét, szive hazavájgyik, a hazafias érzés él benne utolsó lehelletéig, a gyermekét is megtanítja még erre a nyelvre, de ez már angol iskolába já{r. (Kiss Menyhért: Mister lesz belőle!) Elfelejti a magyar szót, megtanulja az amerikai szokásokat és hallani sem akar arról, hogy ebbe az országba többet visszatérjen. Hát én megmutatom a kormánynak azt a földet, amelyre ráte lepitheti a magyar népet. Megmutatom a kormánynak azt a földdarabot, amelyet Kanada helyett kultiválhat. (Kiss Menyhért: Egészen uj községeket csinálhat!) Megmutatom azt a földdarabot, amelyre letelepítheti azokat kat és ezreket, akik elkeseredésükben már nem is Amerikába, de a kulturálatlan Balkáinra, a betegségekkel teli Törökországba, Angorába mennek, megmutatom azt a földdarabot, amely-