Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.
Ülésnapok - 1922-566
A nemzetgyűlés 566. ülése 1926. évi június hó 2-án, szerdán. 385 minden szabadsága, van-e elegendő kenyere és boldogulása. Ha azután igy a saját portánk körül rendet teremtettünk, na megadtuk a magyar népnek azt, ami neki jár, jár épen ugy, mint Európa vagy a világ bármely más népének, csak akkor mutathatunk rá arra, hogy a cseh kormány vagy a román kormány igy meg ugy bánik a mag3^ar kisebbségekkel. Én semmiféle erőszakot nem tudok helyeselni és a legsúlyosabban elitélem, hogy a mi magyar testvéreinket a megszállott területeken, a tőlünk elszakitott területeken üldözik vagy vexálják, de még sokkal súlyosabban elitélem azt ; ha a níagyar kormány ellensége a magyar népnek, vagy olyan politikát csinál, mintha ellensége volna. Ezekután természetes, hogy a felhatalmazási törvényjavaslatot (Egy hang a jobboldalon: Elfogadja!) bizalomhiány miatt nem fogadon el. (Esztergályos János: Ugy-e, most is tévedtek! Mindig tévednek!) Elnök: Szólásra következik ! Perlaki György jegyző: Drozdy Győző! Drozdy Győző: T. Nemzetgyűlés! Az Újságban olvastam egy kis viccet, amely három sorban ugy szólott, hogy az egyik képviselőt megkérdezték, mi is az az appropriáció és az illető azt felelte, hogy bizony azt nam tudcm, hogy mi, de azért megszavazom. (Eszteirgályos János: Ugyan ki tehetett az? — Éhn Kálmán: Ez rossz vicc!) Abból az apropóból citálom az Újságból ezt a pár humoros sort, mert kétségtelenül olyannak tűnik fel előttem a_ helyzet, mintha csakugyan igy is lenne, t. i. esztendők óta, ahányszor csak költségvetés kerül a Ház elé, a helyett, hogy a túloldalról biráilatot kaptunk volna és megmagyarázták volna maguk is a saját kormányuknak, hogy az a pénzügyi politika, amelyet itt folytatnak, feltétlenül katasztrófába, csődbe viszi ezt az országot, azt láttuk, hogy odaát minden lelkiismereti furdalás nélkül mindenféle törvényjavaslatot megszavaztak 1 , íme, az appropriációs javaslat sem először fekszik a Ház előtt és az ellenzék egyáltalán nem tapasztalja, hogy a túlsó oldalról a komoly kritika hang-ján — mert hiszen bizonyos kritikát^ még a kormánypártiság is megenged —• hozzászóltak volna ehhez a javaslathoz. Fedik nem kell ahhoz nagy pénzügyi böleseség, nem kell finánckapacitásiiak lennie annak, aki elmondja a maga véleményét erről a törvényjavaslatról, amely előttünk fekszik s amelynek édesanyja az a költségvetés, mely oly betegen feküdt itt előttünk heteken keresztül. Ha végignézünk azon a gazdasági rendszeren, a gazdálkodásnak azon a módszerén, amelyet a pénzügyi kormányzatnál látunk, könnyű megállapitanunk, hogy az csapnivaló gazdálkodás. A világtörténelem nem mutat fel nagyobb pénzpocsékolást, mint amilyent Magyarországon a szanálás idejében láttunk. (Ugy van! a szélsőbaloldaton,) Az adózók verejtékes filléreivel egyetlenegy kormányzat sem bánt olyan könnyelműen, minit ahogy ezekben a súlyos időkben a magyar kormányzás teszi. Pedig — amint Sándor Pál t. képviselőtársam délelőtti beszédében megmondotta — minden forradalomnak _ szülőanyja a kormányok gazdasági politikája, Ha a kormányok kimeletlenül, tüzzel-vassal elveszik a néptől a megélhetés utolsó lehetőségét s ha tüzzel-vassal keresztülvisznek egy kiméletlen és brutális adópolitikát, akkor nem lehet elkerülni azt a katasztrófát, melyet azok a kormányok meg is érdemelnek. Ennek konstatálása nem valami ellenzéki böleseség, sem nem valami rémlátás. Méltóztassanak kissé körülnézni Európában; tekintsék a lengyel forradalmat, amely két hét alatt elsöpört egy álagráí, kisagrár rendszert, amely két^ hét alatt megtisztitotta Lengyelországot attól a rendszertől, mely egy álföldreformniaL áldemokráciával (Ügy van! a szélsőbaloldalon. — Somogyi Béla: Drozdy-féle rendszer!) a népet keserűségbe, szenvedésbe és fájdalomba vitte. Nézzük a portugál forradalmat, ahol ugyancsak napok alatt diadalmaskodott az az irányzat, amely a pénzpocsékolás rendszere ellen emelte fel^ szavát. Nem volt tehát rémlátás Sándor Pál igen t. képviselőtársam részéről, amidőn a kormányzatot figyelmeztette arra, hogy ennek az adópolitikának legyen vége, hogy ez a kormányzat szüntesse meg azt az adópolitikát, amellyel az állam kasszáját napról-napra duzzasztja, amellyel zsilipeket emel, hogy a benne összegyűlendő pénzzel azután eldicsekedhessek, azonban kimeletlenül letöri az egyes állampolgárokat, kimeletlenül elbánik az állam egyes exisztenciáival. Mert vájjon mit ér ennek a szerencsétlen országnak, ha pénzügyeit az államkincstár rendbehozza, ha kapunk gyönyörű jelentéseket a pénzügyi kormányzattól, sőt -még a pénzügyi szárazdajka. Smith ur maga is kiadja havonként a jelentéseit, hogy itt minden rendben van, a kormány nagyszerű feleslegeket hozott össze. Vájjon, van-e ebben reális érték, van-e ebben valami haszon, ha viszont azt látjuk, hogy az iparos kénytelen bezárni műhelyét, kénytelen visszaadni iparigazolványát, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) ha elnémulnak a műhelyek, a gyárak, ha a gyárkémények nem ontják a füstöt, ha a gyárkapukat bezárják és némán távoznak onnan a munkások 1 ? Mit ér ez az adófelesleg, mit ér ez a kitűnő mérleg, ha a kereskedők bezárják a boltjukat és lehúzzák a rollót. Kiállanak reggel a kis bolt ajtajába, ahol jobb világban tolongtak a vevők és onnét lesik, várják, hogy napokon vagy heteken keresztül betéved-e valaki a boltba. De ha már vevők nem is tévednek be az üzletbe, betévednek az adóellenőrök, az adó detektívek, betérnek a végrehajtók, akik oly nagy számban lepték el ezt az országot, hogy ez lassan már a sáskajárás mérveit öltik. (Zsirkay János: 200 uj végrehajtói állást rendszeresített a főváros! — Kiss Menyhért: Muszáj, az utolsó rongyokat szedik össze!) Ha csak a főváros százszámra gyárt uj adóvégrehajtói állásokat, amely főváros elvégre az országnak egynyolcad részét teszi, akkor méltóztassanak elképzelni, hogy az adóadminisztráció tekintetében sokkal rétegezettebb vidék hány adóvégrehajtóra szorul, hogy a pénzügyminiszter törekvését, mely az utolsó adófilléreknek, a nép keresetéből való utolsó filléreknek összeharácsolására irányul, végrehajtsák. T. Ház! Végtelenül csodálkozom azon, hogy amikor ebben az országban már nincs egyetlenegy üzlet, egy gyár, egy kisipari vállalat, egy kereskedés sem, amelyben benne ne lenne a végpusztulás bacillusa; amikor ma már nincs egy intakt cég, mely a maga fizetési kötelezettségeinek eleget tudna tenni (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) és amikor ma Magyarországon nincs hitelező, aki a maga adósától szépszerével be tudná vasalni kicsi követelését, akkor ide áll az ország szine elé egy pénzügyminister, aki a maga professzori nyugalmával mosolyra deriti az arcát és mosolyogva dicsekszi el szerte a világban, hogy ő milyen nagy művet oldott meg, megcsinálta a nagy magyar szanálást, a magyar pénzügyi reneszánszot, mosolyogva, derűs arccal dicsekszi el mindenfelé ebben az ország56*
