Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-566

380 Ä nemzetgyűlés 566. ülése 1926. évi június hó 2-án, szerdán. Mert méltóztassék elhinni, hogy a szociáldemokráciának az a régi teóriája, ami valamikor negyven esztendővel ezelőtt divott, az úgynevezett Verelendungs-theorie, hogy tudniillik a szociáldemokráciának érdeke az, hogy a tömegek nyomorban legyenek, már régen meghalt. Mi nagyon szívesen vesszük, ha önök a gyékényt kihúzzák a lábunk alól, hogy ne legyen módunkban izgatni, hogy ne mondhassuk munkástestvéreinknek azt, hogy: lássátok, ilyen kormányunk van, amely nem törődik veletek, nem folytat szociális politikát, nem gondoskodik a népről, hanem engedi a népet nyomorogni. Mi jobb szeretnénk az ellenkezőjét: tegyék számunkra lehetetlenné az ilyen kijelentéseket, tegyenek bennünket lehetetlenné a munkások előtt azzal, hogy önök rámutathassanak, hogy ime azok, akik a munkásmozgalom élén állanak, hazudnak, nem igaz, amit mondanak, hanem mindannak épen az ellenkezője igaz. Ha önök bennünket igy tudnak dezavuálni, gyakorlatilag és a? igazságnak megfelelően, mi nagyon szívesen eltűnünk a porondról. De nem igy van. Egész őszintén beszélek, nem igy van. És méltóztassék elhinni, hogy mi, akik mint socialista képviselők ezekben a padokban ülünk, nagyon sokat teszünk az izgalmak lecsillapítására. Igen nehéz a mi helyzetünk. Mikor bennünket szerencsétlen munkások százai keresnek fel és megismertetnek bennünket keserves sorsukkal és mikor nekik türelmet kell prédikálnunk és minden lehetőt el kell követnünk, hogy az izgalmakat lecsapoljuk, akkor olyan nehéz, sziszifuszi munkát végzünk, amiért bennünket az önök részéről csak elismerés, nem pedig gáncs és szemrehányás illet. T. Nemzetgyűlés! A magyarországi munkásmozgalomnak és a magyarországi szociáldemokráciának legnagyobb tragikuma épen abban a félreértésben, félremagyarázásban van, amellyel a munkásmozgalmat itt illetik. Emberi gyengeségek, tévedések mindenütt előfordulhatnak. A magyar polgári társadalomban az 1919. évi események teljes joggal nagyon keserű emléket hagytak hátra, de nagyon igaztalan az a felfogás és nem felel meg a történelmi igazságnak, hogy azokért az eseményekért a munkásságot akarják felelőssé tenni. A történelmi erők vulkanikus, földalatti erők, amelyek önmaguktól robbannak akkor, amikor a történelmi szituáció, a történelmi fejlemények ezt elősegítik. Igy volt 1919-ben is, de ma és azon négy esztendő óta, amióta a magyar munkásosztálynak parlamenti képviselete van, bátran állithatom, hogy ugy a munkásosztály, mint annak parlamenti képviselete igyekezett az ország nehéz helyzetével számolva, minden lehetőt elkövetni, hogy az izgalmak árja át ne csapjon olyan területekre, ahol az országnak rendje veszélyeztetve volna. De mind nehezebbé válik ezen szerepünk, mert most már nemcsak a munkásosztály, hanem, mint Sándor Pál t. képviselőtársam ma délelőtti beszédéből kicsendült, a polgári társadalom is borzasztó elkeseredéssel és a jövő iránti teljes reménytelenséggel nézi azt a pusztító munkát, amelyet a kormányzati rendszer az ország gazdasági és politikai életében is végez. T. Nemzetgyűlés! Sándor Pál t. képviselőtársam az adózási anomáliákról beszélt, arról, hogy eltekintve az adózási terhek igazságtalan elosztásától, az adózó alanyok oly vexációnak, üldözésnek vannak kitéve, mintha minden adózó ember Magyarországon megbízhatatlan, hazáját nem szerető és a haza vesztére törő polgár volna. Előfordul, hogy mikor a vidéki városokban vásár van és az a kiskereskedő, aki ma a legrettenetesebb dekonjunktúrával küzd, várva várja az alkalmat, hogy nagyobb vevőtömeg keresse fel üzletét vagy sátrát, hogy néhány hónapra valamit félretehessen, hogy anyagi erőt gyűjthessen fizetési kötelezettségei teljesítésére, épen akkor jönnek a forgalmi adóellenőrök és más hatósági közegek, mindent széthánynak épen akkor, mikor a kereskedőnek a legnagyobb nyugalomra és békességre volna szüksége, hogy üzletét lebonyolíthassa. Nem is merem feltételezni, hogy ebben szándékosság vagy rosszakarat van, hanem bizonyos nemtörődömség, a gyakorlati életnek nem ismerése, az a gépies, szív nélküli állami apparátus végzi itt pusztító munkáját, holott Európa más országaiban már a hatósági emberek valahogy hozzásimulnak a lakossághoz. Hogy messze ne menjünk, ott van Bécs városa, ahogy itt nálunk nevezik, a vörös Bécs. Ott igazán öröm nézni, hogy a hatósági emberek {(Ugy van! a szélsőbaloldalon.) és Bécs város népe egy érzésben, egy gondolatban össze vannak forrva. Az a bécsi ember nem fél a rendőrtől, a finánctól, nem fél senkitől, az a finánc, az a rendőr ott szintén a nép gyermeke, együtt éreznek, együtt dolgoznak, együtt teljesitik kötelességüket az állammal, önmagukkal, családjukkal szemben és ott igazán csak annak kell félni, aki gazember, aki rossz ember, aki nem akar békésen élni. (Esztergályos János: Ott még a politikusok is szeretik egymást! — Hajós Kálmán: Nem tehetünk róla, nem rajtunk múlik!) Pedig Ausztria épugy elvesztette a háborút, mint mi és talán annak köszönheti, hogy a társadalmi béke ott hamarabb helyreállt, hogy nem fetreng egy hamisan értelmezett nemzeti hiúságban, hogy ugy véli elérni a jobb jövőt, hogy egyebet nem csinál, mint komolyan dolgozik és az állami hatóságok ott igyekeznek az ország népével békében élni. Mi itt Magyarországon ugy vagyunk egymással szemben, mint a legádázabb ellenségek. Ha egy szocialista képviselő, aki utóvégre mégis magyar törvényhozó, aki itt született, itt nőtt fel, magyar levegőt szívott, aki nem akarhat mást, mint hogy itt Magyarországon az ipar és kereskedelem viruljon s nem ő, hanem munkástestvérei munkához jussanak tehát nem akar mást, mint jót, oly bánásmódban részesül a hatóságok részéről, amely szégyenpirt kerget az ember arcába, ha másodosztályú állampolgároknak tekintenek bennünket, akik képviselők vagyunk, akkor el lehet képzelni, hogy bánnak a perifériákon, a vidéken, nem kitéve az ellenőrzésnek, azokkal, akik ott szembekerülnek a hatóságokkal. Hallottunk erről igen sokat, például a gödöllői szolgabírói hivatalban lejátszódott dolgokról, pedig Gödöllő elég közel van Budapesthez, hogy létezhet egy főszolgabíró, aki esküdt ellensége a népnek, aki a legbrutálisabb eszközökkel visszaél hatalmával és hiába a panasz, a belügyminister urnák nincs hatalma, hogy ezen segítsen vagy nincs akarata, de azt hiszem, hogy inkább hatalma nincs hozzá

% T. Nemzetgyűlés! A szociáldemokrata párt mostani parlamenti és közéleti működésében sajnos nincs is abban a helyzetben, hogy kizárólag munkáspolitikát csináljon. Ugy látjuk és tapasztaljuk, hogy az elkeseredett polgárságnak mind nagyobb tömegei mifelénk fordulnak. Már nemcsak tábornokok, ahogy nem rég megértük, hanem r bámulatraméltóan kereskedők, iparosok, önálló munkaadók keresnek fel bennünket panaszaikkal és valósággal a szo-