Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-566

À nemzetgyűlés 566. ülése1926. évi június hó 2-án, szerdán. 3?7 Ma az appíopriációs törvényjavaslat van napirendien, méltóztassék visszatérni ehhez a tárgyhoz. (Helyeslés a jobboldalon.) Pikler Emii: Mikor Istóezy Győző napirenden volt, akkor nem tetszett ezt a megjegyzést tenni, igen t. elnök ur. Elnök: Akkor, amikor én itt ülök az, elnöki székben, a képviselő úrtól semmiféle utasítást el nem fogadok. A képviselő urat ezért a feleselésért rendreutasítom. Ha akkor itt ültem volna, akkor is megtettem volna ezt a megjegyzést. Pikler Emil: Nem tehetek róla, de kissé szangvinikus ember vagyok. Ha talán túl is léptem azokat a határokat, amelyeket a felhatalmazási törvényjavaslat beszédem r keretében szab elém, ne vegyék tőlem rossznéven, mert akik hallották Lendvai képviselő ur beszédét, azok igazat fognak nekem adni, hogy én nem mentem tovább ebben a kérdésben, mint amennyire ő ment. (Lendvai István: Akkor közbeszóltak volna!) Az erkölcsi szadizmus, amely a mai szomorú korszakban a magyar közéletet elöntötte, olyan területekre is átcsap már, amelyek eddig legalább meglehetősen tiszták voltak. Itt egy megjegyzést kell tennem a sajtóról. Nincs ebben az országban senki, aki nagyobb tisztelettel és több nagyrabecsüléssel volna eltelve a sajtó iránt, mint én. A sajtószabadságnak, a kiirotí szabad _ szónak senki sem lehet nagyobb hive és rajongója, mint magam vagyok. Épen azért mélyen elszomorított az, hogy az u. n. liberális sajtóban olvastam épen a most lefolyt temetéssel kapcsolatban, hogy amikor pl. egy gyönyörű beszéd hangzott el ott, amely az emberi szolidaritást és a legfenköltebb gondolatot hirdette, hogy ember és ember között ne legyen különbség vallás, felekezet ós származás szempontjából, ezt egyszerűen kortesbeszédnek kvalifikálták. Én az ujságiró urakat egyenként is nagyrabecsülöm és tisztelem, azonban ennek még sem volna szabad előfordulni, különösen a liberális sajtóban nem, mert hiszen senkinek szándékait, senkinek intencióit Röntgen-sugarakkal a lélekbe bevilágítva kikutatni nem lehet, ránk nézve csak az elmondott szó lehet a mérvadó, már pedig- hogy milyen céllal mondta el azt a beszédet valaki, azt igazán senki a világon meg nem állapithatja. Rakovszky István t. képviselőtársunk az ő tegnapi igazán kemény beszédében igaz korképet festett, (Halász Móric: Na! na!) és amikor az igen t. népjóléti minister ur, mint a ministerelnök ur helyettese, ezt politikai szadizmusnak nevezte, akkor megfeledkezett arról, hogy az emberiség ügyét a történelem tanúságai szerint soüasem az opportunisták, sohasem azok lendítették előre, akik megfontolva minden tettüket, minden lépésüket és minden szavukat, az illemhez ragaszkodtak és nem akartak a fennálló konvencionális szabályokba és törvényekbe beleütközni. (Lendvai István: És engem szélsőségesnek neveznek!) Rakovszky István t. képviselőtársunk az ő szokott temperamentumával és heves természetével talán erős szavakat használt, de állithatom, — bár nem vagyunk egy pártban s társadalmilag és politikai felfogás dolgában igazán egy világ választ el bennünket egymástól — és hogy egy nüansszal sem festette sötétebbnek a helyzetet, mint amilyen az valójában. (Kuna P. András: Dehogy nem, mikor valótlant mond és bizonyítani nem tud!) Hiába szidjuk mi a cseheket és franciákat. Hiszen igaz, óriási igazságtalanság történt rajtunk és minden embernek, minden férfinek, minden nőnek és minden gyermeknek örökké és örökké kell gondolnia arra, hogy Nagy-Magyarország újra életre keljen, hogy Magyarország régi történelmi határai megint visszaállíttassanak, s hogy a mi testvéreink, akik Kassán, Brassóban, Nagyszebenben, Pozsonyban élnek, földrajzilag és politikailag is megint a mi testvéreink legyenek. (Egy hang a jobboldalon: Ez magyar beszéd!) E tekintetben nem lehet közöttünk különbség, csak az eszközök, az at tekintetében vannak különbségek, amelyen haladva valamikor ezt elérhetjük. Nem akarom kétségbevonni senkinek jóhiszeműségét. Van, aki másként gondolja ezt a célt elérhetőnek, mint én, vagy ahogy mi szociáldemokraták mindannyian ezt elérhetőnek véljük, de méltóztassék nekem megengedni, hogy példaképen hivatkozzam a német nemzetre, a német népre, ahol a locarnói szellem és a megbékülés széliemé mind nagyobb és nagyobb tért hódit. A német nép, a német nemzet nem hábor,us jelszavakkal és nem a a vensailess-i szerződés szidásával akarja a helyzetet megváltoztatni, (Östör József: Mi sem!) hanem komoly gazdasági munkával igyekszik a maga erejét gyarapítani, komoly és megfontolt politikával Igyekszik Európa népeit meggyőzni arról, hogy rajta nagy sérelem esett, az időre bizzsa a. sérelem orvosláséit és a népszövetségi eszmének ideális kialakulását akarja bevárni. Hiszen a Népszövetség mai formájában tényleg nem más, mint a győztes hatalmak tribünje, de mindenesetre eg-y magot, egy kiinduló pontot jelent, amely nagyon szépen felfejlődhetik odáig, hogy eza Népszövetség tényleg a győző és legyőzött népek szövetségévé fog válni. így a németek is és mi is remélhetjük, hogy ha talán nem is következik be egyelőre az igazságtalanság 100%-os teljes kiegyenlitése, de legalábbis egy lépés történik előre. És ha a most élő generáció nem is, de talán az utánunk jövő generáció megfogja érni azt a nagy és győzelmes napot, amikor vérontás nélkül, tisztán egy ujabb és boldogabb kor más mentalitása alapján, Kiassat, Brassó, Nagyszeben, Pozsony és si többi elvesztett városok és területek megint magyarok lesznek. (Kuna P. András: Szép, csak összetartás kell hozzá! — Ugy van! a baloldalon.) Akik máskép tudják és gondolják ezt, azok talán utópistának tartanak engem és itt ülő elvtársaimat, akik ugy éreznek és gondolkoznak, mint én, de nagyon erősen figyelmébe ajánlom t. képviselőtársaimnak, hogy olvassák el Rathenaunak, a volt r német közélelmezési ministernek egy brosúráját, amelyet ő 1916-ban irt s amelyben már akkor, amikor a német és az osztrák-magyar hadsereg^ is győzelmesen tűzte ki a maga harci lobogóját szerte-szét a harctereken, amikor a mi hadseregeink mélyen benn voltak ellenséges területen, akkor intette és óvta a német népet attól, hogy túláradozóan örüljön a győzelmeknek, hogy elkapassa magát, hogy gőgös legyen és azt mondotta: kényszerűség vitt bennünket a háborúba, de nem szabad a győzelmeknek örülnünk és nem szabad senki letiprásán örülnünk, hanem azon kell lennünk, hogy ez a háború győzelem esetén is minél hamarább békéhez vezessen. A békét hirdette a háborúban is és sokan akadtak akkor a német nemzetben, — a félrevezetettek — akik őt hazaárulónak tartottak és hogy ezt terjesztették róla, ennek köszönhette azt is, hogy a háború befejezése után meggyilkolták, pedig ha a német nép már akkor hallgatott volna reá és akkor tért volna rá arra a mentalitásra, amelyben ma van túlnyomó nagyrészében, akkor talán a béke is máskép nézett volna ki. 55*