Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-565

328 A nemzetgyűlés 565. ülése 1926. évi június hó 1-én, kedden. mint a felét nem hasznos beruházásokra fordította, én aggályoskodom a kormány jövő beruházási programmja irányában és a 14. §-ban foglalt felhatalmazást semmi körülmények közt megadni nem tudom, mert félő, hogy a kormány ezzel a felhatalmazással vissza fog élni és a beruházási cím alatt felvett összegeket majd megint olyan célokra fogja felhasználni, amelyekről már beszéltünk részben a költségvetés vitája alatt, részben előttem felszólalt Propper képviselőtársam is tett róluk említést. Ilyen például a Bacherszanálás, amelyre nem kevesebb mint 200 milliárd koronát fordított a kormány, és félő, hogy megint ilyen vagy hasonló célokra lesz az összeg fordítva, a munkanélküliek és a dolgozni akarók nagy tömege pedig hiába támaszt majd reménységet a kormány nagy beruházási programmja felé, azok ismételten nem fognak megvalósulni és pedig azért, mert a kormány hasznos beruházások alatt oly kiadásokat is ért, amelyek tényleg hasznos beruházásoknak egyáltalában nem nevezhetők. Le kell tehát számolni végre ezzel a hasznos beruházási kérdéssel és a kormánynak ezeket az összegeket más cím alatt kell elszámolnia, más cím alatt kell előirányoznia és nem szabad a közvéleményt ennyire megtéveszteni, mert szerintem semmi egyéb, mint a közvélemény megtévesztése (Ugy van! a szélsőbaloldalon) felvenni nagy összegeket hasznos beruházásokra és ezt tényleg nem hasznos beruházásokra fordítani. Azt is mondták itt közbeszólás alakjában képviselő urak, hogy honnan vegye erre a célra a kormány a pénzt. Nekem sem lehet erre egyebet mondanom, mint amit Propper képviselőtársam mondott, hogy mi hiába jelölünk itt meg módozatokat, hiába teszünk propoziciókat, sem a kormány nem fogadja el azokat, sem a kormány pártja nem áll azon javaslatok mellé. Akkor ne is vessenek fel velünk szemben ilyen kérdéseket, ne is várjanak tőlünk olyan propoziciókat, amelyek bizonyos kérdéseknek megoldását jelentik. Valójában ez tulajdonképen kormányfeladat. Aki kormányon van, annak tudni kell kormányozni, sőt nemcsak kormányozni, hanem helyesen kormányozni s aki nem tud helyesen kormányozni, annak ott kell hagynia a kormányzást és át kell adnia azoknak, akik helyesen tudnak kormányozni. Az semmi esetre sem nevezhető helyes kormányzásnak, helyes pénzügyi gazdálkodásnak, amely egyszerűen a lakosság adóterheit növeli olyan magas fokra, hogy ezen adóterhek alatt az adózó polgároknak össze kell roskadniok és a mellett egyáltalában nincs kormánygondoskodás abban az irányban, hogy olyan gazdasági légkör legyen ebben az országban, amelyben meglegyen az alapja, a lehetősége annak, hogy azokat a súlyos terheket fizetni is lehessen az adózó polgároknak. Az a sok esőd, kényszeregyezség, a zálogházaknak az a nagyarányú forgalma épen ellene bizonyít annak, hogy az adózók ezeket a súlyos terheket el tudják:viselni, mert az ipar ép ugy, mint a kereskedelem, sőt merem állítani, a mezőgazdaság is a legnagyobb válsággal küzd, általában nagy gazdasági válságban^ vagyunk és ha az ipar helyzetét, az ipari munkások kereseti lehetőségét vizsgáljuk, itt is rendkívül súlyos megállapításokat lehet tenni. Akár a vasipar, akár a faipar, textilipar, épitő-, malomipar, vegyészeti, kis- és kézműipar helyzetét vizsgáljuk, egyaránt szomorú megállapításra lehet jutni és különösen szomorú és kétségbeejtő az, hogy mikor az ipar — főképen az ipari munkásokról akarok itt beszélni, — ilyen elviselhetetlen rossz helyzetben van, a kormány egyáltalában nem siet az ipar munkásainak segítségére, támogatására. Az ipari kapitalizmusnak a leghihetetlenebb tobzódását nemcsak megtűri és módot ad rá, hanem saját állami üzemeiben-jó példával szolgál erre. Pedig már régóta sürgetjük, sőt ugy tudom, törvény is van az ipari békéltető, béregyeztető hivatalokról, de csak papíron, mert a valóságba a kormány ezt nem vitte át. Pedig ha valamikor volt szükség, ugy ép ma volna legnagyobb szükség arra, hogy megállapításokat tegyen egy pártatlan fórum abban az irányban, hogy itt van-e a lehetősége, a szükségessége azoknak a ténykedéseknek, amelyeket különösen az ipari kapitalizmus az utóbbi években a munkásokkal szemben végrehajtott. A népjóléti minister ur nem is olyan régen, csak a közelmúlt időkben, megrázó szavakkal ecsetelte az ipari kapitalizmusnak és általában a kapitalizmusnak mohóságát, falánkságát, érzéketlenségét. Itt a ministeri székből hangzott el ciZ cl megállapítás a kapitalizmusról, hogy érzéketlen, olyan mint a gép, és amint a gép leszakítja a munkás kezét-lábát, épugy kizsákmányolja a kapitalizmus érzéketlenül a munkást. Bár ezt minister állapitja meg és megállapítása a nemzetgyűlésen történik, mély szomorúsággal és sajnálattal hónapok után azt kell megállapítanom, hogy ez ugyan egy szép beszéd, szép megállapítás volt, azonban ennek a beszédnek nyomán a kormány egyáltalában nem is akart semmit tenni az ipari munkásság sorsának megjavítása érdekében. Erre vonatkozólag nem kell egyebet megemlítenem, mint azokat a munkabéreket, amelyekből ki kell izzadni azokat a súlyos adókat, amelyek bele vannak foglalva az állami költségvetésbe s össze vannak foglalva a megajánlás! törvényjavaslatban. De arról nincs gondoskodás, hogy ugyan van-e annak a munkáskak, annak a tisztviselőnek és állami alkalmazottnak vagy bárkinek, aki bérért dolgozik, módja és lehetősége, hogy azokat a súlyos terheket keresetéből el tudja viselni! Nem történik gondoskodás egyáltalában abban az irányban, hogy a kapitalisták tobzódását, ha egyébbel nem, intőszóval megállitsák. Ma már olyan tobzódás folyik a munkabérek lesüllyesztésében, hogy itt is eljutottunk a legvégső határig s a kormánynak tényleg már erélyesen kellene felemelnie a kapitalizmussal szemben tiltakozó szavát, hogy ezt a munkásnyuzást tovább folytatni már nem lehet. Ma már egyenesen arról van szó, hogy a, meglévő száraz kenyeret tördelik le a kapitalisták, hiszen ma már alig jut a munkás keresetéből másra, mint száraz kenyérre. A 8—10 ezer koronás órabéreket, az iparilag képzett munkások órabéreit süllyesztik le 6—7 ezer koronára, de nem ritka eset már az sem, amidőn jól képzett ipari szakmunkás óránként 5 ezer koronáért dolgozik. Méltóztassanak egy kicsit elmélkedni a dolog felett. Méltóztassanak még ehhez hozzágondolni azt is, hogy ma már olyan kétségbeejtő helyzetben van a dolgozó munkás is, hogy ma már nincs megadva az a lehetőség, hogy az egész hetet kidolgozza, az u. n. rövid munkahetek vannak ma már életben, és alig-alig találnak üzemet vagy gyárat, ahol a teljes munkaidőt kidolgozhatják, tehát rövidített munkaidő és megcsonkított munkabér mellett kell ma a dolgozóknak a hihetetlenül nagyarányú terheket elviselniök és abból azokat kiszorítaniuk. Kétségbeejtő állapot ez és én még nem mondottam el a legrosszabb helyzeteket, mert ha pl, a textilipari bérekről, vagy a vegyészeti ipari bérekről beszélnék, még azok is, akik igazán nem viselik szivükön a munkások ügyeit, megütköznének azokon a hallatlanul alacsony kereseteken, amelyeket ugyahogy a textil- és a vegyészeti iparban, de nemkevésbé a malomiparban is biztosítanak a munkások részére. A gyárak nagyrésze nem tudja a rendes munkaidőt kidolgoztatni,