Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.
Ülésnapok - 1922-561
A nemzetgyűlés 561. ülése 1926. évi május hó 27-én, csütörtökön, 211 a pénzügyministert, hogy tekintettel az utóbbi évek folyamán alkotott uj adónemekre és az adótörvények módosítására, az egyenes adózás terén uralkodó visszásságokra készitse elő a progressziv adózás alapelvén nyugvó egyenes adó szerves reformját. Addig is, mig az egyenes adók tervezett reformja elkészül, a nemzetgyűlés utasitja a pénzügyministert, hogy az általános kereseti adónak és a jövedelmi adónak a létminimumra vonatkozó adómentes összegét olyan összegre emelje fel, amely a valóságos viszonyoknak megfelel.« Ez volna az első javaslat, amelyet vagyok bátor benyújtani. Szent meggyőződésem, hogy ha a minister ur az ezekben foglalt kívánságokat honorálni fogja, akkor az adózás terén valamelyes enyhülés fog beállani. A forgalmi adóra vonatkozólag vagyok bátor a következő határozati javaslatot beterjeszteni (olvassa): »A nemzetgyűlés utasitja a pénzügyministert, hogy a termelés és a fogyasztás érdekeinek védelmében az érdekeltség bevonásával a forgalmi adó káros hatásainak megszüntetésére ankétet hivjon egybe és azon az egyfázisú forgalmi adórendszerre való áttérést készitse elő. A nemzetgyűlés szükségesnek tartja, hogy a forgalmi adó 2%-os adókulcsa a következő költségvetési év folyamán 1%-osra szállittassék le.« (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Nem akarok tovább időzni a forgalmi adónál, csak még meg kívánom említeni, hogy Németországban, Ausztriában leszállították a kulcsot s amellett Ausztriában egyfázisú« forgalmi adó van életben. Ha igazak azok a kijelentések, amelyeket kormányférfiak ajkáról hallunk, hogy a kormány minden egyes tagjának «szivén fekszik az ipar és kereskedelem és általában a gazdasági elet fejlődése, ha a kormányférfiak tényleg szivükön viselik az ország sorsát és az államháztartás szanálása után szükségesnek tartják a magánháztartások szanálását is, akkor azt hiszem, hogy ezt a szanálást elsősorban azzal kell kezdeni, hogy azokat a rettenetes adóterheket legalább enyhíteni kell, amelyek ugy a gazdaközönség szegényebb részét, mint az iparosokat, kereskedőket és munkásokat egyformán sújtják Ilyen adórendszert sokáig fentartani nem lehet, mert ez végeredményben! összeroppanásra vezet és olyan gazdasági anachiára, amelybői] az ország kilábolni nem tud. Ami a kiadások 1 csökkentését illeti, r egvál tálában nincs szükség a produktív természetű kiadások csökkenté série. Mi egyáltalában nem kívánunk olyan drákói rendszabályokat, amelyek következtében az állami élet egyik vagy másik ágazata szenvedne. Semmi egyebet nem kívánunk, mint azt. hogy azokban az ágazatokban, amelyekben túltengenék a magas állások. tessék ezeket kissé megritkítani és az így megtakarított összeget szociális téren igen eredmén vwen és gyümölcsözően lehet felhasználni. Végezetül vagyok bátor rámutatni egy adónemre, amely szintén revízióra szórni. Ez a cukoradó. Legutóbb, őszintén megvallva, örömmel olvastam, hoigy most már Magyarorszálgon is készül valami abban az irányban hogy a mezőgazdasági érdekeltség a nagytőke kizárásával, tehát a nagybankoknak és a nagy cápáknak félretoláisávail mezőgazdasági cukorgyárat kivan felállítani. Bár az idea szép, de egyelőre majdnem kivihetetlen, mert azok, akik^ ezt a gyárat fel akarják állítani olvan nehézségek előtt állanak, amelyek szinte legyőzhetetlenek. Azok között a nehézségek között- ameVek útját állják az ilyen cukorgyár felállításának, nem utolsó a mi adórendszerünk a cukrot illetőleg. Nálunk minden kilogramm cukrot 6500 korona kincstári haszonrészesedés terheli és ennek következménye az. hogy a cukorfogyasztás nálunk sokkal kisebb, mint akár Németországban, akár Ausztriában. Ebből a népélelmezési cikkből Magyarorsziág lényegesen kevesebbet fogyaszt, mint sok más ország. Az 1921/22, termelési évben a cukorkvóta fejenként 7-5 kilogramm, az 1922/23. évben 6*6, az 1923/24. évben5-5, 1924/25-ben 9.*4 kilogramm volt. Ezzel szemben Ausztriában 1922-ben a fejenkénti kvóta 17-6, 1923-ban 15-2, 1924-ben 20-8, 1925-ben pedig 23 kilogramm volt. Annak az agyonnyomoritott, gazdaságilag tönkretett Ausztriának népe tehát, amelyet a ministerelnök ur mint mumust állított ide. mondván, hogy amíg ő kormányoz, nem tűri, hogy Magyarország Ausztria sorsára jusson, — persze ezt akkor mondta, mikor az indextörvény bevezetéséről volt szó — 23 kilogramm cukrot fogyaszt fejenként. Tehát 9-4 kilogrammot fogyaszt a magyar közönság, 23 kilogrammot pedig az osztrák közönség. Ausztriában tehát fejenként két és félszer több cukrot fogyasztanak, mint nálunk. Ennek magyarázata az, hogy mig Ausztriában az 1928. költségvetési évre cukoradóból 65 milliárd papírkorona bevételt irányoztak elő, addig a magyar költségvetésbe ugyanezen bevételből 426 milliárdot, tehát 6 és félszer nagyobb öszszeget állítottak be. Az előirányzott cukoradóból Ausztriában minden egyes lakosra 10.000 korona, nálunk pedig 53,000 korona jut. Ausztria azonfelül abban a szerencsés helyzetben van, hogy miután egy-két cukorgyártól eltekintve, cukorgyára alig van, a cukrot Csehországból szerzi be, ahonnan kitűnő cukrot kap, a magyar fogyasztó közönség pedig ki van szolgáltatva a magyar cukorkartellnek, amely a legtöbbször épen azoknak az intézményeknek, amelyek a legszélesebb néprétegeket látják el élelmiszerrel, a legsilányabb cukrot szállítja. Méltóztassék elmenni egy vidéki városba, tessék bemenni bármely szövetkezetbe, méltóztassék annak a szövetkezetnek kristálycukrát megnézni s azt tessék összehasonlítani akármely más gyártmányú kristálycukorral, akkor arra a megdöbbentő tapasztalatra méltóztatnak jutni, hogy a falusi lakosság és a városi lakosság szegényebb része, bár egyenlően adózik a cukor után, mégis sokkal silányabb minőségű cukrot kénytelen használni, mint azok a rétegek, amelyek közel állanak a kartellhez. Ennél a. fontos népélélmezési cikknél tehát az adó rengeteg nagy és ennek az adózásnak következménye az, hogy a magyar közönség kevés cukrot fogyaszt. Még pár szóban foglalkozni kívánok a beruházások kérdésével. Ez ugyan már elcsépelt téma, de kénytelen vagyok ismételten rámutatni arra, hogy a beruházások elmaradása milyen rettenetes károsodással jár az ország iparára és kereskedelmeire nézve, Már 1925 nyarán, amikor arról volt szó, hogy a pénzügy minister ur a ministerelnök úrra] Genfbe megy, a minister ur nagy beszédben fejezte ki azt a kívánságát, hogy szavazzuk meg minél előbb a megszavazandókat, mert különben elmaradnak a beruházások és az a nagy aranyeső, mely végig fog zúdulni Magyarországon, elmarad, ha ezeket nem szavazzuk meg. A nemzetgyűlés megszavazta a beruházási költségeket, megszavazta a költségvetést és mindazt, amit a minister ur kívánt, ezzel szemben mégis azt látjuk, hogy abból a nagy aranyesőből, amely a minister ur kijelentése szerint valóságos jótékony záporként fogja ezt a szikkadt 30*
