Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.
Ülésnapok - 1922-555
416 A nemzetgyűlés 5Ő5. ülésé 1926. évi május hó i9-en, szerdán. tenni egyrészt azért, mert azt mondják, hogy alacsonyak a munkabérek, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) de én azt gondolom, hogy főkép azért nem, mert a legtöbb emberből hiányzik az erkölcsi erő, hogy keresetéiből félretegyen arra az időre, amikor dolgozni nem tud', iiéilretegyen a családja, a gyermekei számára, vagy félretegyen betegsége idejére. (Szeder Ferenc: Amikor még gyermekeit sem tudja ruházni!) Itt látom szükségesnek az állam beavatkozását. Akármilyen munkát végezzen az .á munkásember, egyformán kell e téren gondolni reá, mert én nem gondolok csak arra a dolgozó népre, amely önök szerint egyedül dolgozik, mert én gondolok az én lelkemben az egész dolgozó hétpre ;éis nem teszek kivételt kézimunkás vagy szellemi mnukás között; (Klárik Ferenc: Mi sem teszünk!) az elveket egyformán kivárnom, mindkettőre alkalmazni, inert azt hiszem, hogy a] szociális munkálkodás alapja és eredményességének első feltétele, hogy ebben a kérdésben sem osztálypolitikát nem lehet csinálni, sem pedig ezt a kérdést nem lehet felhasználni arra, hogy a szegénységet a magam javára kiaknázzam és ezzel előnyöket szerezzek, hanem csak egyet tehetünk: t mindent el kell követni, hogy a szegénység — akármilyen kategóriáról van is szó — enyhüljön, eltűnjön. Itt van az állam munkája, hogy az embernek segítségére jöjjön és a törvényhozásban siessen a beteg ember, a szegény ember támogatására és rávezesse, rákényszerítse, hogy gondoskodjék betegsége idejéről, gondoskodjék aggkoráról és gondoskodjék családjáról is. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Épen ezért, mert a magam részéről a legnagyobb örömmel köszöntöm a minister ur minden törekvését, amellyel igyekszik kiépiteni azokat az utakat, amelyek nálunk még esak ösvények, amelyek majd sok áldást hoznak a magyar hazára, azt hiszem az igazi áldást csak akkor fogják meghozni, ha kiszélesedve fel fogják ölelni ennek a magyar földnek minden rétegét és nemcsak az ipari munkások betegség- és baleset-biztosításáról fog gondoskodni, de bele fogja vonni a mezőgazdasági népességet is. Hiszen nemcsak az ipari munkások lesznek betegek, nemcsak azok öregszenek meg, hanem a föld népe is, a földmunkás is. Ma akárhány kisgazda van, akinek egy vagy két hold földje volt valamikor, de később, amikor családja felnőtt, felosztotta birtokát s bizony szegény emberré vált. Ilyen esetben naj gyón jó volna, ha az állam rákényszerítené arra, hogy gondoljon arra az időre és őket is belevonná a betegsegélyezési járulékok kötelező fizetésébe, hogy ezzel gondoskodjanak megélhetésükről arra az időre, amikor már dolgozni nem bírnak. (Szeder Ferenc: Bár megcsinálnák! Örülnénk neki nagyon. — Viczián István: Ahhoz dolgozni kell, nem sztrájkokkal fenyegetőzni! — Klárik Ferenc: Már megint ilyeneket mond!) Azt hiszem, ennek mindnyájan örülnénk. Hogy ez az örömünk minél előbb valóra váljék, ahhoz szükséges, hogy ne kicsinyes dolgokkal foglalkozzunk, hanem ezeket az igazán égető kérdéseket vegyük tárgyalás alá, mert azt hiszem, hogy ezeknek a kérdéseknek megoldásából a magyar népre sokkal több áldás fog fakadni és hamarább helyre fog állni a szociális békesség, a rend és a jog is ebben az országban, mintha hónapokon keresztül személyeskedésekkel vagy pedig mindenféle machinációkkal foglaljuk el a Ház munkarendjét, mert igy ezek a kérdések évrolévre eltolódnak. 1920 óta várom már a munkásbiztositás kérdésének megoldását. Nem akarok most Jászai Samu t. képviselőtársammal vitába szállani, nem akarom most megállapítani, hogy a régi volt-e a jobb vagy a mostani, de azt gondolom, hogiy ha a törvényt meg fogjuk alkotni, akkor bizonyára ebben a kérdésben is bizonyos nyugvópontra fogunk kerülni. Azt hiszem, hogy megtalálja a minister ur azt a plattformot, amelyen a munkás és a munkaadó közös ügyét ugy fogja megoldani, hogy az mindkét oldalon megelégedést fog kelteni. Hasonlókép mindent el kell követnünk, hogy az aggkori biztosításból törvény legyen. (Helyeslés.) Az embernek a szive fáj sokszor, amikor látja a munkában megjöregedett embereket vagy koldulni vagy éhezni, rongyosan az utcán ténferegni. Megesik az ember szive, ha lát testileg vagy lelkileg elhagyott beteg embereket csak azért, mert vagyonuk nincs és mert testi erejük elfogyott és kenyeret keresni maguknak többé nem birnak. Azt hiszem, hogy eminens érdeke minden államnak, hogy ezek a kérdések megoldásra kerüljenek. Ezt áldozat nélkül megtoldani nem lehet, de az áldozatok meghozatalában össze kell fognia a magyar társadalomnak ós a munkásnak és a munkaadónak, egyaránt nagylelkűnek kell lennie. Engem meglepett a most folyó ankéten, amely a munkanélküliségi törvénnyel foglalkozott, az ipartestületek állásfoglalása, amelyek mindenkép irtóznak ettől a törvénytől, attól a gondolattól, hogy azokat a szegény embertársainkat, akik munkaalkalmak hiányában nem birnak kenyeret keresni, valamikép kenyérhez juttassuk. Megengedem, hogy ez ujabb terhet jelent, de pénz nélkül és terhek nélkül semmit alkotni nem lehet. Azt hiszem, hogy az igazságosság azt kivánja, hogy az emberek jövedelmüket ugy osszák be, hogy segíteni tudjanak embertársaik nyomorúságán és baján is. Ezt tartom én igazán szociális gondolatnak, szociális érzéknek, szociális munkának. (Élénk helyeslés. — Vass József népjóléti és munkaügyi minister: Nagyon helyes!) Arra kérem a minister urat, hogy ne riadjon vissza az ankéten elhangzott ellenvetések nagy tömegétől, hanem azt, amit leikében mint jót, mint helyest e kérdések megoldására elgondolt, azt mindenáron törekedjék megvalósítani. (Dréhr Imre előadó: Megcsináljuk a Vass-törvényt! — Györki Imre: Látni szer etil énlki, nem hallani!) Nagy mulasztása van e nemzetnek az ányaés csecsemővé delem terén is. Nagy baj az,, hogy ezek a kérdéseik most szakadtak mind erre a lerongyolódott szegény nemzetre, amely kérdéseket anyagi erők hiányában megoldani nem lehet, de mégis ezt a kérdést állandóan napirenden kell tartanunk és sietni (kell azt megoldani. Alz édesanyák a terhesség idején csölkkenő munkaerővel birnak dolgozni s a szülés után a gyermek érdeke is kivánja, hogy a nehéz munkától megmentsük őket» ez pedig csak ugy lehetséges, ha törvénnyel fogjuk (kötelezni a nagy társadalmat az anya- és csecsemővédelem nagy munkájára. Vannak már egyesületeik, amelyek elismerésre méltó munkát fejtenék ki ezen a téren, de ázt hiszem, hogy még mindent ezen a téren sem tettünk meg és iparkodnunk kell pótolni a multak mulasztásait. A városi munkásság ezen a téren is bizonyos előnyöket élvez, a falusi slzegény emberrel szemben. A városi munkásság hozzátartozói, tehát az asszonynépség kap különböző segélye-