Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-554

376 A nemzetgyűlés 554. ülése 1926. évi május hó 18-án, kedden. mire felkerül olyan helyre, ahol hórház van, igazán csak az Isten végtelen irgalma és kegyelme tud már segiteni. A másik kérdés pedig, amelyet a kórházkérdéssel és orvoskérdéssel kapcsolatban meg kell említenem, az, hogy míg Budapesten töméntelen sok az orvos és állandóan panaszkodnak arról, hogy az orvosok nem tudnak megélni, addig a vidéken meg nincsen orvos. Vidéken kilométerszámra mehet az a szerencsétlen ember, mig egy orvost talál. Tudom nagyon jól, hogy mindenkinek van ma már szabadköltözködési joga és a röghöz kötöttség a középkorral együtt megszűnt, de annak a ministernek és annak a kormányzati rendszernek befolyása és beleszólása lehetséges lett volna olyan irányban, hogy azok a vidéki falvak, ahol az orvos meg tudna élni, orvost kapjanak, de a helyi viszonyok miatt nincs lakás, nem is nagyon próbál a községi képviselőtestület valamit csinálni, felülről nem kap iniciativát és igy a község mégis orvos nélkül marad. Nekem tehát az a kérelmem a népjóléti minister úrhoz, hogy ezt a faj védelmet, a magyar nép megmentését, azzal, hogy orvosokat küld le és protezsál be a falvakba, méltóztassék tárcájában nagyobb íigyelemre méltatni és akkor meg vagyok győződve arról, hogy alább fog hagyni annak a rettenetes ragálynak pusztítása, amely végigszalad a magyar Alföldön, és amelyről oly keveset beszélnek itt a képviselőházban, HZ cl rettenetes ragály, amelyet tüdővésznek hivnak és amely elviszi azt a magyar népet, melyet oly sokat dicsérnek itt a nemzetgyűlésen és melynek érdekében oly keveset tesznek. Ez az irtózatos ragály beleette magát a magyar Alföldbe, ott fészkel a magyar homokban, a falusi kunyhók földes padlóiban és a kis ablakokban, amelyek nem hozzák be a levegőt, s ott fészkel a magyar népnek abban a sajnálatos elmaradottságában, amelyen senki sem próbál segiteni. Vidéki iskolákban jártam, ahol nyáridőben a kis paraszt fiuk sapkával, a kis parasztlányok kendővel a fejükön hallgatták a tanitó előadásait, mert odahaza ugy szoktatták őket« És amikor megkérdeztem a tanitót, hogy miért nem tesz valamit ez ellen, azt mondta: ez ellen az elmaradottság ellen én képtelen vagyok küzdeni. Kultúrát, életet kell levinni a magyar Alföldre! Nemcsak hivatkozni kell az Alföldre, mint a magyar fajiság nagyszerű rezervoárjára, hanem igenis a magyar Alföldön meg kell teremteni a magyar kultúrának, magyar életnek rezervoárját. Nem lehet szó nélkül nézni, hogy itt a magyar életnek, a magyar fajiságnak és a magyar Alföldnek nevében, a Duna—Tisza-közének nevében felszólalások történnek, de sohasem történik felszólalás a Duna—Tisza-közi nép nevében, amely ott senyved és amelynek tüdejét, életét rágja el a rettenetes vész. Kérem a minister urat, — dacára annak, hogy azt mondhatnám, hogy itt csak négyszemközt beszélgetünk, — hogy igenis, nézzen bele a magyar falvak életébe és csinálja meg azt a magyar fajvédelmet, mely a magyar népnek ezt az értékes részét megmenti a magyar munkának és a magyar életnek. A másik kérdés, amelyről meg kell emlékez nem, a rokkant-ügy. Legelsősorban ki kell jelentenem, hogy a legnagyobb mértékben elitéltem és elitélem az u. n. rokkantképzést.^ Elitélem azt, hogy emberek, akiknek kutya bajuk sincs, orvosi bizonyitványnyal az zsebükben, minden hónap elsején felvegyék az állami támogatást. De viszont azokat, akik valóban rokkant, keresetképtelenek — nem azokért az emberekért^ hanem a magyar lövészárokért és a Kárpátokért, ahol azok az emberek voltak, és a galiciai sárért, amelyben szenvedtek és a volhiniai mocsarakért és azért, amit nekik Ígértek, s a magyar jövőért - ne engedjék ki az utca sarkára. Mert szabad elmondanom ezen négyszemközti beszélgetés alkalmával azt, hogy minden konstruktiv vallásnak és a vallási gondolatnak rettenetes vesztesége volt a frankper tegnapi tárgyalása, ahol egy bevett vallásnak... Elnök : Kérem, képviselő ur, most a népjóléti tárca költségvetését tárgyaljuk. Méltóztassék arról beszélni! Fábián Béla : Nem akartam a kérdéssel oly módon foglalkozni, én csak azt akartam mondani, hogy épen ugy, mint ahogy ez ártott, ugy árt az a rokkant is, aki kiáll az utcasarokra. Az a rokkant, aki kiáll az utcasarokra, propagandát végez az állami gondolat ellen azzal a ténnyel, hogy kiteszi maga elé a sapkáját ; azzal a ténnyel, hogy a levágott két lábával ott van az utcasarkon, vagy a templom ajtajában, ordit és kiáltozik. Ez tulaj donképen a legnagyobb mértékben radikal izáló tényező, és nincs az a 80.000 röpirat, nincs rettenetes sajtópropaganda, amely el tudná végezni azt, amit ez a rokkant elvégez. Én tehát igenis, a legnagyobb nyugtalansággal látom, hogy most a rokkantak rokkantsági százalékának megvizsgálása folyamatban van, mégpedig akként van folyamatban, hogy nem csak azoknak a rokkantsági arányszámát szállitják le — nem képzelem, hogy a hatóságok rosszindulatából kifolyólag — és ezzel a rokkantsági járulékaikat is, akik tényleg kevésbé rokkantak, hanem más rokkantakét is, azért, mert az illető hatóságok kedvező jelentést akarnak beterjeszteni a feletteseiknek. Én tehát kérem a minister urat, legyen kegyes ezt a kérdést is mérlegelés tárgyává, felülvizsgálat tárgyává tenni és legyen kegyes, értesitse a közegeit arról, hogy a cél nem az, hogy kevesebb rokkantdíjat kelljen fizetnie, hanem, hogy csak azok kapjanak rokkantpótdíjat, akiknek jár. Azoktól tehát, akiknek jár, ne vegyék el, csak azoktól, akiknek az különben eredetileg sem járt volna. Egy másik kérdés, melyet meg kell említenem, a munkásbiztositó kérdése. A Mnnkásbiztositó Pénztár a legnagyobb levelező ma Magyarországon. Annyit, amennyit a Munkásbiztositó Pénztár levelez, azt hiszem, az összes magyarországi állami hivatalok és az összes bankok és nagyipari vállalatok együttvéve nem leveleznek. Annak a levelezésnek, melyet a Munkásbiztositó Pénztár végez, nagyon egyszerű lelki motívuma van. Küldenek egy értesitvényt, melynek értelmében: ön a munkásbiztositó járulékokat ezek és ezek után nem fizette be. Az a szerencsétlen ember, aki megkapja az értesítést, hogy fizessen, nem tudom, ki után, aki már három vagy négy esztendő óta nincsen alkalmazásban, ir egy levelet, hogy: kérem, ez az ember nem áll az alkalmazásomban. Erre visszaír a Munkásbiztositó: tessék bizonyítani. Ekkor az illető megint ir, hogy: hogyan bizonyítsam? Erre megirják, hogy: rendőrségi bizonylattal. Igen, rendőrségi bizonylattal, de hiszen azért el kell menni, 50.000 koronát be kell fizetni, két napot ott kell ácsorogni. Természetes, hogy a Munkásbiztositó Pénztár jól gondolkozik, amikor azt hiszi, hogy az emberek legnagyobb része nem fogja ezt a kálváriát végigjárni, hanem inkább be fogja fizetni a pénzeket. Ez azonban nem lehetséges. Méltóztassék elhinni, hogy egy részletre dolgozó kereskedő sem teheti meg, hogy arra hivatkozzék, hogy az az összeg, amelyet ő követel, olyan kicsiny, hogy az illetőnek nem lesz érdemes egy pernek kitennie magát, s ezért inkább be fogja fizetni. Arra kérem a minister urat, métóztassék ezt a kérdést is mérlegelés tárgyává tenni és méltóztassék be-