Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-554

A nemzetgyűlés 554* ülése 1926. évi május hó 18-án, kedden. 377 kérni a Munkásbiztositó Pénztár jelentését arra vonatkozólag, hogy hány fél van csak egy városban is, — mondjuk Budapesten, — akihez felszólitó levelet küldtek, és ezzel szemben hány fél mondotta, hogy a kivetés helytelenül történt. t Meg kell még emlékeznem arról, hogy a népjóléti tárca vitája alkalmával, de a minister urnák előadott privát kérelmeim alkalmával is több izben felhivtam a minister ur figyelmét arra, hogy akkor, amikor itt egy óriási mamutváros van, Budapest, a népjóléti tárca emberbaráti gondolatát tekintve is, nem lehet közömbös az, hogy Budapest környékén milyen a helyzet. Nem lehet közömbös, hogy olcsón, vagy drágán lehet-e oda kijutni, hogy jó-e, vagy rossz-e a közlekedés, és nem lehet közömbös az sem, hogy ott olcsó-e az élelem, vagy drága. Ma rossz a közlekedés és drága. Az élelmezés szintén drágább. Hogy a minister urnák csak egy példát mondjak : a Budapest székesfővárosba felérkező minden élelmiszer-küldemény 50% tarifális kedvezményben részesül. Ha ugyanez a küldemény Kispestre, vagy Újpestre érkezik, már nem részesül ebben az 50% kedvezményben. Ezt azért nem lehet megérteni, mert hiszen nemcsak Budapest körül, hanem minden világváros körül falvak vannak és minden világvárosnál egészségügyi szempontból az az alapelv, hogy a városok népét lehetőleg ki kell telepíteni a környékre. Tehát jó és olcsó közlekedésre s olcsó élelmezésre van szükség. Mármost nálunk sem lehet azt mondani, hogy a szabályok csak Budapestre vonatkoznak, a környékre pedig nem, akkor, amikor az összeköttetés minden tekintetben szerves, mert hiszen aki Pesten dolgozik, az esetleg künn lakik, vagy megfordítva. A lakosság összetétele tehát ugyanaz. E mellett az a lakosság, amely künn lakik a környéken, még egy tekintetben különösebb méltánylást is érdemel : az szegényebb és nyomorultabb lakosság. Hiszen azért ment ki lakni Pest környékére, mert szegényebb, nem azért, hogy odakint nagyobb házbért fizessen, nem azért, hogy drágábban közlekedhessek. Engedje meg a minister ur, hogy most rá" térjek egy másik kérdésre, amely ma mindennél jobban érdekli az embereket. Százai és százai vannak nálam a leveleknek, amelyeket ebben a kérdésben hozzám intéztek, amely kérdésnek eldöntése egyes egyedül a népjóléti minister úrtól függ. Engedje meg a minister ur, hogy kérő szóval forduljak hozzá sok százezer egészen kicsi és egészen nyomorult ember nevében, akiknek élete, egész exisztenciája, egész jövője ma a népjóléti minister ur kezébe van letéve. Én a múltkor interpelláltam ebben a kérdésben és a minister ur nekem teljesen kielégítő választ adott. Nem tudom, azóta volt-e módja a minister urnák arra, hogy az általam időközben felhozott panaszokat megvizsgáltassa. Én csak egyet akarok : vizsgáltassa meg azt a több ezer felmondást, amelyeket a minister úrhoz eljuttattam s amelyek egyetlen egy községben azon a napon érkeztek a lakókhoz, amely napon először lehetett felmondani. Amikor odakint — Csepel községről van szó, de majd rátérek a többi községre is — láttam a mérhetetlen elkeseredést az emberek között, — hiszen értsük meg : nyomorult, szegény emberekről^ van szó, akik között a felmondások rettenetes és lehetetlen helyzetet teremtettek, — amikor oda kimentem és látva az elkeseredést, azt mondottam, hogy a népjóléti minister ur idebent a Házban megnyugtató kijelentést tett, hogy a házbérek az 1917. évi béreknek 75 százalékánál magasabbak nem lehetnek, akkor, tisztelt minister ur, a következő választ kaptam : nem fogják felemelni a házbéreket, csak kidobnak bennünket. A helyzet különben ebben a községben a követ- * kező. A Weisz Manfréd-gyár az utolsó két esztendőben" 8000 munkást és 800 tisztviselőt bocsátott el. Ebben a gyárban ma, — nem azért, mert a gyár nem dolgoznék passzióval, hanem a gazdasági helyzet miatt, — összesen csak 2500 munkás dolgozik, s ennek a 2500 munkásnak is csak heti két és fél munkanapja van. Ennek a 2500 munkásnak a bérét nemcsak hogy nem emelték, hanem bérük állandóan csökkenőben van. A helyzet Csepelen az, hogy 200.000 korona munkabért kapnak egy hétre, amiből eddig hetenkint 150.000 koronát fizetett egy munkás heti felmqndásos lakásáért, maradt tehát neki 50.000 koronája arra, hogy azzal egy hétig valami nyomorúságos módon tengesse életét. Csepelen 1917-ben a 38-ik gyalogezred káderje volt, ott tehát a bérek különben is felemelkedtek és most nem tudom milyen gondolattól vezéreltetve, egy napon, mintha Isten csapása, mintha a tizenegyedik csapás állított volna be Csepel községébe, egyszerre felmondottak ezeknek a szegény nyomorultaknak mindnek, olyannyira, hogy én csak rövid egy nap alatt — mert hiszen az adatok átadása és interpellációm elmondása között csak egyetlenegy nap telt el — a minister urnák ezernél több felmondást bocsátottam rendelkezésére. Amikor a helyzet odakint az, hogy 120—150 ezer korona hetibéreket kérnek — magam győződtem meg róla — nyomorult, lakássá átalakított istállókért, ahová becsurog a viz, lakásért, amelynek alig van ajtaja és ablaka, akkor én megbízom a minister ur humanitárius érzésében, megbizom a minister ur embervoltában, emberiességében, de nem bizom meg abban, hogy a gazdasági bajok által amúgy is rettenetesen sújtott emberek lelkébe bele tudja prédikálni az ő szeretetének érzését. Nem bizom ebben, mert én általában nagyon kevés bizalommal vagyok az emberek embervolta iránt, nekem ezen a téren az utóbbi esztendőben keserves ós szomorú tapasztalataim vsnnak, én a XX. század kulturemberét, sajnos, visszaszaladni látom a középkorba. És ha ez igy van, ha a háború elvitte az emberek humanitárius érzését, ha a háború és a forradalmak az emberek magas erkölcsiségét, azt a magas erkölcsiséget, amely az embert föléje emelte a közönséges állattnak, a támadó állatnak, az ösztönös állatnak, a vadállatnak, ha látnom kell azt, hogy az ember a háború és a forradalmak következtében megszűnt ember lenni : akkor tisztelt minister ur, én bármennyire becsüljem a minister ur magas erkölcsiségét, a minister ur emberiségét és emberi voltát, nem tudok bizni a százezrek emberségében, nem tudok bízni abban, amikor keserves szegény mezőkövesdi és törökszentmiklósi parasztok leveleit olvasom, akik interpellációm hatása alatt fordultak hozzám, és amikor minden levél végére — át fogom adni őket a minister urnák, hogy lássa a vidéki nyomorult helyzet jellemzését — oda van irva : »Tisztelt képviselő ur, nagyon kérem, nevemet ne mondja meg, mert idekint terrornak volnék kitéve.« A gazdaságilag szegényt, a gazdaságilag nyomorultat, a lecsuszottat, a keserves, nyomorúságos helyzetben levőt nem lehet kitenni a minister urnák azok jóindulatának vagy rosszindulatának, akiknek kezében van a nyakuk, mert a gazdasági virágzás idején, vagy a gazdasági élet normális menete mellett egy ilyen intézkedés legfeljebb azt jelenti, hogy a költözködési költségeket kell viselni, legfeljebb azt jelenti, hogy a régi lakályos lakásból át kell menni egy ujabb, kevésbé lakályos lakásba, a mai gazdasági megrázkódtatások idején azonban a legelsőrendü életszükségletnek, százezreknek nemcsak forradalmasítását jelenti,hanem exisztenciájuk teljes pusztulását is.